Pontos idő: 2017.11.17. 23:11

Időzóna: UTC




New Topic Post Reply  [ 9 hozzászólás ] 
Szerző Üzenet
 Hozzászólás témája: WH40K: Káosz
HozzászólásElküldve: 2016.03.09. 17:21 
Rang 8

Csatlakozott: 2011.04.13. 19:48
Hozzászólások: 7454
Tartózkodási hely: Érd

TWO OMC Házigazda ©
TWO Szolgálati Érdemrend ©
TWO ADMIN Elismerés ©
Tagadhatatlanul az Impérium legveszedelmesebb ellenfele a Káosz, mely belülről rágja és kívülről próbálja szétzúzni azt a rendszert, amit úgy is ezer ponton támadnak. Na de mi is a Káosz?
A Káosz igazság szerint az Immartérium megnevezése, ez az a terület, ahol az űrhajók génynél gyorsabban utaznak, ahonnan a pszík az erejüket kapják, itt világít az Astronomican, az emberiség vezérlő- és egyben-tartó jelzőfénye, itt zajlik az intergalaktikus kommunikáció és... igen itt laknak a káosz istenek és démonaik is.
Alapvetően négy káosz istent különböztetünk meg:
Khorne
Kép
A legerősebb minden káosz isten közül. Ő a harag, a gyűlölet és a háború istene, aki egymaga ül egy vértenger közepén koponyákból készült trónján és élvezi az állandó háborúk minden felesleges mészárlását. Minél véresebb és értelmetlenebb egy gyilkosság annál nagyobb örömet lel benne Khorne, így követői nem félik eldobni életüket érte újra és újra, hisz egy Isten nem hagyja kedvenc játékszereit elveszni.
Követői: Berzerkerek, első sorban a Világ Faló áruló légióból, de mindenhol akadnak követői
Száma: 8
Ellenfele: Slaanesh

Tzeetch
Kép
A második legerősebb istenség, akit a változás urának is neveznek. Ő nem olyan egyértelműen gonosz, mint Khorne, hisz ő minden változásban, árulásban, fordulatban, szeszélyben kedvét leli. Ő tudója minden titoknak és tudásnak és egyben jövőnek és múltnak egyaránt. Hívei általában a különböző varázslók közül kerülnek ki, így nem kedvelik egymást a fizikai erőt kedvelő hadistennel.
Fő követői az Ezer Ifjak.
Száma: 9
Ellenfele: Nurgle

Nurgle
Kép
Míg az előző két istenséget félik követői, Nurgle-re atyaként tekintenek, hisz az enyészet urának nem az a célja, hogy pusztítson, az csak a velejárója annak, hogy a régi romjain élősködve egy új világ köszöntsön be. Neki ajánlkozik minden aki saját élete árán is rombolni akar, őt szolgálja minden betegség és élősködő.
Fő hívei: Pestisgárdisták mindenhonnan, de alapvetően a Halálőrség légiója
Száma: 7

Slaanesh
Kép
A legfiatalabb istenség, hisz alig 10 ezer éves, aki az eldák féktelen örömhajhászásának következtében kelt életre és lelt a vágyak és örömök istene. Amit Khorne erővel, Tzeetch mágiával, Nurgle pusztítással ér el, azt ő hízelkedéssel és gyönyörökkel, így az ő kultistái általában az elkényelmesedett bolygókon jelennek meg, ahol az élet könnyű és így könnyű hajszolni az élvezeteket. De Slaanesh egyben a fájdalom istene is, hisz szerinte a fájdalomnál nagyobb élvezetet semmi sem okoz.
Követői mindenütt jelen vannak, Hanggárdistáknak nevezik őket, de a kiválasztottjai a Császári Ifjak légióban foglalnak helyet.
Száma: 6
Ellenfele: Khorne

Van még két istenség akiről beszélni kell:
Az első a feltevés, mely szerint az Istencsászár maga is Káosz Isten. Erről majd bővebben a saját topicjában.

Malice/ Malal
Kép
Renegát káosz istenség, az anarchia ura. Kedvét leli a fejetlenségben és a viszályban, de ezen kívül nem sokat tudni róla, valószínűleg sokkal gyengébb mint a másik 4 istenség ezért nem tartozik közéjük. Így inkább egyfajta démon nagyherceg.
Nincs annyi híve, mint a többi istenségnek, de van egy neki szentelt hadicsapat a Malice fiai.
Száma: 11

Alistenek:
Ennek két fajtája van:
Nagy Démonok
Ők az adott isten legerősebb démoni követői. Alapvetően négy fajtájuk van (mindegyik istennek egy), de lévén démonokról beszélünk az alakjukat alapvetően tetszésük szerint változtatják:
Khorne: Vérivók
Kép
Tzeentch: Változás urai
Kép
Nurgle: Nagy Tisztátalanok
Kép
Slaanesh: Titkok tudói
Kép

Démonhercegek:
Halandók is alistenekké válhatnak, ha jól szolgálják a Káoszt és elég áldozatot mutatnak be nekik. Valamint nem árt ha az ember szerencsés is, mert az istenek szeszélyesek.
Egy káosz-bajnok egész életét annak szenteli, hogy kiérdemelje választott istenének a figyelmét, aki cserében ajándékokkal látja el őt, ezek főként különféle mutációk és ha nagy szerencséje van az embernek akkor olyan mutációt kap ami a hasznára válik, így egy idő után elég megbecsült lesz az istenek körében akik Démonherceggé emelik, így nyerve el a halhatatlanságot. Persze addig nagyon hosszú és nem kevésbé véres az útja a halandónak...
A legelső Démonherceg Be'lakor volt:
Kép
Van egy "alfajuk" a Démonprimarcha:
Ők azok az áruló primarchák akik az Eretnekség idején a Káosz oldalára áltak és cserébe kitüntették őket a káosz istenek. Erőbe csak a káosz istenek maguk vehetik fel velük a versenyt.

_________________
63.OMC: Szicília


Vissza a tetejére
 Profile  
 
 Hozzászólás témája: Re: WH40K: Káosz
HozzászólásElküldve: 2016.03.13. 14:54 
Rang 8

Csatlakozott: 2011.04.13. 19:48
Hozzászólások: 7454
Tartózkodási hely: Érd

TWO OMC Házigazda ©
TWO Szolgálati Érdemrend ©
TWO ADMIN Elismerés ©
Khorne démonai:
Vérontók:
Kép
Khorne alattvalói közül a legnépesebbek ezek a bestiák. Ők alkotják seregének gerincét és nem érdekli őket semmi más csak, hogy uruk nevében vért ontsanak és koponyatornyokat áldozhassanak.

Vérebek:
Kép
Khorne felderítői és vadászai, akik egy testben ötvözik a vérszomjat egy démon rendíthetetlen akaratával és kitartásával.

Pusztítók:
Kép
Amikor Khorne-nak a vérszomjon és erőn kívül gyorsaságra is szüksége van, akkor Vérontóiból lovasságot kreál, úgy hogy pusztítók hátán küldi őket harcba. Így lesz a világ talán legrettegettebb gyalogságából egy megállíthatatlan acélroham, amelynek mindkét tagja egyformán halálos.

_________________
63.OMC: Szicília


Vissza a tetejére
 Profile  
 
 Hozzászólás témája: Re: WH40K: Káosz
HozzászólásElküldve: 2016.03.13. 15:05 
Rang 8

Csatlakozott: 2011.04.13. 19:48
Hozzászólások: 7454
Tartózkodási hely: Érd

TWO OMC Házigazda ©
TWO Szolgálati Érdemrend ©
TWO ADMIN Elismerés ©
Tzeentch démonai:
Horrorok:
Kép
A horrorokat összemérni sem nagyon lehetne fizikai erő tekintetében Khorne Vérontóival, és szellemileg sincsenek valami magas szinten, de ez ne tévesszen meg senkit, ezek a bestiák mégiscsak a mágia urának szolgái, így csapatokban támadva, mágikus tűzgolyókat dobálva még a legnagyobb hősök is átértékelik ezen röhögő ellenfelek harcértékét.
Ha egy rózsaszín horror meghal, akkor kettő kék horror lesz belőle.

Lángvetők:
Kép
Ezeknek a démonoknak elég beszédes nevük van, hisz mindig és mindenkire akit ellenségnek tartanak pusztító lángokat lövellnek, amely a valóságot is elporlasztja, megváltoztatja, így okozva örömet Tzeentch-nek.

Sikoltók
Kép
Vadállati értelemmel bíró démonok, melyek kecsesen úsznak az égen újabb és újabb áldozatot követelve.

_________________
63.OMC: Szicília


Vissza a tetejére
 Profile  
 
 Hozzászólás témája: Re: WH40K: Káosz
HozzászólásElküldve: 2016.03.13. 15:20 
Rang 8

Csatlakozott: 2011.04.13. 19:48
Hozzászólások: 7454
Tartózkodási hely: Érd

TWO OMC Házigazda ©
TWO Szolgálati Érdemrend ©
TWO ADMIN Elismerés ©
Nurgle démonai:
Nurglingek:
Kép
Ezek az apró méretű démonok azokban a sebekben és kelésekben laknak, amiket Nurgle betegségei okoztak. Legfőképp természetesen a fertőzésekkel jól ellátott Nagy Tisztátalanok lakói és bizonyos körülmények között maguk is azokká válhatnak, de a fertőzések amiket terjesztenek, így is elég veszélyesek.

Pestishordozók:
Kép
Ők Nurgle Atya gyalogos katonái, seregének a gerince, akik bár nem biztos, hogy olyan könnyen ölnek meg egy haladót, mint a Véristen kardosai, vagy a Tzeentch horrorai, de nem is ez a feladatuk, hisz tőlük még gyakran egy karcolás is elég ahhoz, hogy leterítsék a legnagyobbakat.

Nurgle Bestiái:
Kép
Hasonlóan a Pestishordozókhoz ezek a lények sem elsősorban fizikai erejükkel ölnek, bár az sem csekély, hanem a fertőzésükkel, amely szinte mindenkit megöl, aki valaha is érintkezésbe került velük.

Döglegyek:
Kép
Mivel ellenfele Tzeentch is rendelkezik repülő hátasokkl, így Nurgle sem maradhat el mögötte. Zajosak, fertőzőek és már a látványuk is gyakran az őrületbe kergeti a Birodalom derék katonáit.

_________________
63.OMC: Szicília


Vissza a tetejére
 Profile  
 
 Hozzászólás témája: Re: WH40K: Káosz
HozzászólásElküldve: 2016.03.13. 15:29 
Rang 8

Csatlakozott: 2011.04.13. 19:48
Hozzászólások: 7454
Tartózkodási hely: Érd

TWO OMC Házigazda ©
TWO Szolgálati Érdemrend ©
TWO ADMIN Elismerés ©
Slaanesh démonai:
Démonnők:
Kép
kaotikus vonzerővel rendelkező bestiák, akik nemcsak a testét, hanem gyakran a lelkét is magukkal viszik a hímnemű halandóknak a Káosz Birodalmába.

Hátasok:
Kép
Démonnők által megült szörnyek, akiknek minden porcikájuk halálos, de a legtöbb áldozatukat mégis gyorsaságukkal szedik.

Szörnyek:
Kép
Nos ezek a lények valamiféle keverékei emlősöknek, humanoidoknak, rovaroknak és egyéb leírhatatlan lényeknek, ennek megfelelően mindegyik másképp néz ki, de mindegyik halálos.

_________________
63.OMC: Szicília


Vissza a tetejére
 Profile  
 
 Hozzászólás témája: Re: WH40K: Káosz
HozzászólásElküldve: 2016.03.14. 11:58 
Rang 8

Csatlakozott: 2011.04.13. 19:48
Hozzászólások: 7454
Tartózkodási hely: Érd

TWO OMC Házigazda ©
TWO Szolgálati Érdemrend ©
TWO ADMIN Elismerés ©
Khorne
Khorne a Véristen, a Düh Ura, a Koponyagyűjtő, a harag és a soha véget nem érő pusztításvágy és uralom iránti szenvedély
megtestesítője. Egyedüli kívánsága, hogy a galaxist a pusztítás hullámai söpörjék el, hogy mindent meghódítson, és minden élőt
megsemmisítsen, amíg nem marad más, csak a kiontott vér és törött csont.

A Véristent általában több száz láb magas, széles vállú, izmos humanoidként ábrázolják. Arca vad, acsargó kutyáéra hasonlít, bár torz vonásait barokk sisak fedi, amit hódító királyok koponyái díszítenek. Khorne túlméretezett testét tovább torzítja súlyos, bronzból és feketített acélból készült, egymást fedő lapokból álló vértezete. Minden szava a végtelen düh morgása, vérszomjas üvöltése visszhangzik szerte birodalmában.
A Véristen koponyahegyen álló, faragott bronztrónusáról uralkodik. A hátborzongató trófeák a bajnokai fejei, halomba hányva a legyőzött ellenfelek lecsupaszított koponyáival. Százezernyi faj található meg benne, számlálhatatlan emberi fejtől kezdve a lakóépület nagyságú Tiranida koponyáig. Az örökké növekvő halom követőinek győzelmeit szimbolizálja, táplálva Khorne dicsőségét, de sohasem csillapítva vérszomját. Oldalán hatalmas kétkezes kard pihen. A legendás penge világokat képes egyetlen ütéssel megsemmisíteni. Számos néven ismerik ezt a kegyetlen fegyvert, mint például a Bánathozó, Háborúokozó, Mindenek Végzete. Azt mondják, képes keresztülvágni a realitást, és a hasadékon keresztül Khorne légiói átözönlenek az anyagi világba.

A Vértized

Khorne törvénye egyszerű: vér és még több vér. Egyetlen temploma a csatatér, a kizárólagos szentség a nemzetek kiontott vére.
Tudatosan vagy sem, minden harcias kultúra áldoz neki gyilkosságaival és pusztításával, a fejvadász törzsektől kezdve a bolygóhódító
Világfalókig.
Minden egye, dühből kiontott élet növeli Khorne erejét. Kedveli azokat a harcosokat, akik meggyilkolják barátaikat és
szövetségeseiket, mert ők bebizonyították, hogy megértették a nagyobb igazságot: A Véristent nem érdekli, kinek a vére folyik, csak
folyjon. Barátok, ellenségek – minden halott egyenlő a Csata Urának szemében. Azok a hívők, akik elmulasztanak akár egy nap is vért
ontani, elkerülhetetlenül magukra vonják Khorne elégedetlenségét.

Khorne erődje

A Véristen birodalma a düh és erőszak emlékműve. A gyilkosság és ellentét alapjaira építették és a háború oszlopai tartják. Ez a véráztatta föld örökké visszhangzik Khorne bömbölésétől, a fegyverek csengésétől, a korbácsok suhogásától és a számlálhatatlan
bronz harci kürt hangjától. Központjában az üreges barlangokat egy hatalmas tűzverem világítja meg, melynek fekete lángjai a gyáváknak, akiket a csatából
menekülvén vágtak le, lelkét emésztik. A ködülte trónterem a központi erődben áll, Khorne kastélyában, a Bronz Fellegvárban. A vörös erezetű márvány díszítette fém falakat véráztatta fűrészfogas kiszögellések törik meg, fogazott bronz nyúlványokkal
megerősítve. Odakinn förtelmes vízköpők bámulnak minden sarokból, készen arra, hogy forró, olvadt fémet okádjanak az őrült ostromlókra. A hatalmas vizesárkot a csatában elesettek gőzölgő vére tölti meg. A kastélyon kívül a megöltek csontjai borítják mérföldek ezrein át a pusztaságot. Nyáladzó Húskopók falkái portyáznak itt
behatolókra vadászva, a vértengerek partjainál, a csontlabirintusokban. A kietlen rónát hatalmas szakadék szakítja ketté, sok-sok mérföld hosszú és elképzelhetetlenül mély. Azt mondják, Khorne egy különösen heves dührohamában felkapta roppant pallosát és a földre sújtott vele, megrepesztve az idők végezetéig. Alkalmanként, a Halál Kanyonjából forró vér áradata tör elő, ami elönti a síkságot, elmossa a fejetlen testeket, lerontja a csontvázhegyeket, mintha maga az univerzum vérezne valami különös sebből. Állandóan füstölgő, óriási vulkánok láncolata övezi a Véristen birodalmát. Khorne dühös ordításai remegtetik a földet, a tűzhányók pedig minden nap lávát lövellnek ki. Lángoló bronzkoponyákat vetnek ki magukból, mélyükről Vérszomjazók falkái szállnak alá a csataterekre.
A vulkánok belső oldalában bújnak meg Khorne kohói. Azt mondják, ezekben a szörnyű kovácsműhelyekben az álmukban elhunyt harcosok lelkei dolgoznak, örökre arra kárhoztatva, hogy a Véristen rabszolgái legyenek.
A hatalmas kéményekből vörös gőz tör elő, ami összekeveredik a tűzhányók füstjével. Ezekben a zord épületekben készül Khorne számlálhatatlan harcosának fegyverzete és páncéljai. Ugyanitt találhatóak meg a Megállíthatatlanok karámjai. Vetemedett és repedezett, de minden halandó erődítménynél vastagabb falak mögött a titáni Démon-bestiák örökösen harcolnak egymást közt, leszegett fejjel egymásnak rontanak, hogy megküzdjenek a dominanciáért. Legendák szólnak Démonokról és Khorne halandó bajnokairól, akik megkísértették a Megállíthatatlanok haragját,
hogy hátast szerezzenek maguknak. Legtöbbjük maradványai a falakon heve szétzúzva – csak a legbátrabbak és a legerősebbek jártak sikerrel.
A vulkánok külső oldalán roppant mellvédek és bástyák emelkednek. Fekete gránitból faragták őket, az egekbe törnek, hogy csüggedéssel töltsék az őrülteket, akik a Véristen királyságára mernek támadni. Óriási pokolágyúk és koponya borította oltárok
várják Khorne parancsait, hogy a többi isten birodalmára zúdítsák a háború tüzeit. Hatalmas kaszárnyák állnak a bronz mellvédek árnyékában, mind teli a Véristen légióival. Uruk egyetlen morranására, eme ármádiák az ellenséges területekre özönlenek. Khorne sürgetésére, katonáinak végtelen folyama, ha nincs más ellenség, egymásnak ront, hogy vért ontson.
Mert csak a háború – örök, agyatlan vérontás és pusztítás- ami Khorne-t érdekli. Nem törődik vele, ki a győztes, amíg addig harcolnak, ameddig már nincs kivel. Minden, amiért a Véristen létezik, ami egész lényét egyben tartja, a koponyák gyűjtése és a friss sebekből kiömlő vér.

Háború vég nélkül

Nem véletlen, hogy a Birodalom minden sarkában háború zajlik, hiszen az évezredek során Khorne biztosította, hogy a népirtó harag elterjedjen a csillagok között. A galaxis nem ismeri a békét, hatalmassá téve a Véristent. Számtalan világ visszhangozza a csatazajt, minden egyes sikoly és halálhörgés egy rövidke ima az ő dicsőségére. Minden hajnalon testnedvek keverednek a vérrel milliónyi csatatéren, minden mészárlás és kataklizma friss hús a Véristen asztalára. Eldák és emberek, Démonok és Orkok, Tiranidák és a Tau – mindannyian vér-borította játékszerek, akik úgy táncolnak, ahogy Khorne fütyül.
Semmi sem példázza jobban ezt a zavarba-ejtő igazságot, mint a zöldbőrűek hordája, akik a Bronz Fellegvártól látótávolságban vívják harcukat. Az eredeti Ork had akkor keltette fel a Véristen figyelmét, amikor meggondolatlanul berontottak az Iszonyat Szemébe, csak hogy újra mészárolhassanak. Közveszélyes haduruk, az önjelölt Démon-Gyilok már korábban is letette névjegyét, amikor jó pár fél-reális, Khorne riválisaihoz hű világon vívott csatát. A Waaagh! megállíthatatlannak tűnt, amíg kényszerleszállást kellett végrehajtania egy hatalmas, Khorne kegyeiben magasan álló Démonherceg húsbolygóján. A hadúr népes hordáját az utolsó Orkig lemészárolták a dühös Démonherceg és szolgái, de Véristen oly örömet talált a gyilkos látványosságban, hogy saját maga biztosította, hogy a zöldbőrűek hadjárata a következő hajnalon folytatódjon.
Azóta a történelem folyamatosan ismétli önmagát. Az Orkok utolsó leheletükig harcolnak, sosem hátrálnak meg. A Véristent olyannyira lenyűgözte határtalan vérszomjuk, hogy magához emelte őket saját birodalmába. A Bronz Fellegvár
árnyékában Vérontó tábornokai nap mint nap összecsapnak Démon-Gyilok halhatatlan hordájával. Minden nap gombaspórák hatalmas felhője száll fel a haldokló zöldbőrűekből, és a véráztatta dombokon még több Ork születik, nő fel, és veti magát a csatába.
Az ilyen végtelen ciklusú vérontás igencsak kedvére való Khorne-nak. Végtére is, az egyetlen állandóság a galaxisban a végtelen háború – ő maga gondoskodott róla.

-Pölö és Dreamer88 fordítása

_________________
63.OMC: Szicília


Vissza a tetejére
 Profile  
 
 Hozzászólás témája: Re: WH40K: Káosz
HozzászólásElküldve: 2016.03.14. 12:05 
Rang 8

Csatlakozott: 2011.04.13. 19:48
Hozzászólások: 7454
Tartózkodási hely: Érd

TWO OMC Házigazda ©
TWO Szolgálati Érdemrend ©
TWO ADMIN Elismerés ©
Tzeentch
Százezernyi néven ismer szerte a galaxisban, ő a Végzetszövő, a Nagy Konspirátor, a Sors Építésze. Elméjében az univerzum minden egyes élőlényének reményeit hallja. Megfigyeli játékszereinek terveit, ahogy történelemmé növik ki magukat, saját szórakoztatására és kiismerhetetlen cselszövéseinek véghez vitelének kedvéért manipulálja a sorsot és a szerencsét.

A Kozmikus Manipulátor

A Végzetszövőt a változás iránti vágy és szükséglet táplálja, ami minden létező alapvető része. Mindenki jólétről, szabadságtól, egy jobb holnapról álmodik. Ezek a vágyak nem csak a szegények és elesettek sajátjai – még a birodalmi kormányzók és a flottaadmirálisok is további gazdagságról, vagy felelősségük megszűnéséről ábrándoznak. Mindeme álmok hatalmas ösztönzést váltanak ki a változásra, és a nemzetek ambíciója olyan erő, ami képes alakítani a történelem menetén. Tzeentch a megtestesülése ennek az erőnek.
A Manipulátor nem elégszik meg az idő múlásával bekövetkező örömnek vagy csalódottságnak a megfigyelésével. Saját tervei vannak – oly komplex és szorosan szőtt szálak, amelyek minden létező életét érintik, akár tudatában vannak ennek, akár nem. A Káosz Istene tökéletesen érti az idő, a történelem és az intrika mibenlétét, így tervei észrevehetetlenül összefonódnak, az okozatok oly szövevényét hozva létre, ami behálózza a galaxist Tzeentch tudatában van a halandók látomásainak és terveinek. Nagy megelégedésére szolgál mások cseleinek és politikájának megfigyelése, és a ravaszt jobban kedveli az erősnél. Amikor az ember fejében megszólal a belső hang, amikor a a kétségbeesett az éjszakába suttogja imáját, a Sors Építésze, aki meghallja. Minden eseményt és indokot lát, és ezekből az információkból hatalmas szelleme előre vetíti, milyen hatással lesznek a jövőre. A lehetőségek, remény és változás összefonódó rácsozata Tzeentch eledele – ezek nélkül eltűnne örökre.
Lehetséges, hogy a Sors Építésze a többi Káosz Isten megdöntését tervezi, vagy hogy kiterjessze fennhatóságát a halandó birodalmakra. Lehetséges, hogy ő maga sem tudja ezt biztosan.
Bármi is legyen végső célja, az emberek és idegenek életének befolyásolásával kívánja elérni azt. Hatalmat és mágiát kínál, befolyásos hadurakat és varázslókat nyer meg ügyének, így hatva minél több személyre. Kevés terve egyszerű, néhány évezredek alatt bontakozik ki, mások ellentmondásosnak tűnnek, vagy épp olyannak, ami a saját érdekei ellen dolgozik. Egyedül ő lát át a lehetséges jövők útvesztőjén, mint ha egy több színből álló gombolyagot figyelne, ahol az egyes szálakat döntésből, véletlenből és szerencséből szőtték.

A változás anyaga

Tzeentch a mágia vitathatatlan mestere. A varázslat a változás egyik legerősebb fegyvere, és használói a leginkább ambiciózusok és hataloméhesek közé tartoznak. A nyers mágikus energia, amit a pszík használnak, a Hipertér anyaga - ugyanaz, ami a Káosz Isteneit, a Démonokat és az élőlények az Immatériumban feltűnő árnyék-énjét is alkotja.
A mágiahasználat a hit legvégső kifejezésre juttatása Tzeentch követői szerint, akik sokat nyernek patrónusoktól. Bár halhatatlan lelkükkel fizetnek érte, de legalább határtalan erőt kapnak cserébe. Erős kontraszt ez a szegény, szerencsétlen birodalmi pszík sorsához képest akiket a Fekete Hajók a Császár asztalához hurcolnak.

A megtestesült Sors alakja

Tzeentch bőrén állandóan változó arcok sokasága vonaglik, gúnyosan bámulva azt, aki reá tekint. Ahogy beszél, ezek az arcok megismétlik szavait, de finom, ám fontos eltérésekkel, vagy olyan kommentárokat fűznek hozzá mondandójához, amelyek kétségbe vonják korábbi szavait. Ezek a kisebb arcok időről időre eltűnnek, majd megjelennek újra, csak Tzeentch ráncos fizimiskája marad állandó mellkasán, ahol a test és a fej egy. Lángoló szemei fölül két előretörő szarv meredezik spirálisan, varázstűztől ragyogón. A közelében a mágia üli meg a levegőt, folyékony füstként kavarog a feje körül, vékony, összefonódó szálakat alkotva. Helyek és emberek alakjai jelennek meg a ködben, ahogy Tzeentch megmintázza sorsukat. Aki feltűnik ott, elkerülhetetlenül megváltozik – elméje, teste vagy a végzete – hiszen senki sem keltheti fel a Végzetszövő figyelmét és maradhat érintetlen.

A Kristály Labirintus

A Hipertér összes földöntúli tája közül Tzeentch birodalma a legbizarrabb és legérthetetlenebb. A mágia nyers anyagából szőtték, a Kristály Labirintus egy hatalmas, irizáló fennsíkon fekszik, jelenlétét szerte a démoni földeken érezni lehet. Mindenféle színű kristályokból készült sugárutak keresztezik Tzeentch uradalmát, ahogy az átcsavarodik kilenc dimenzión. Hazugságokból és cselszövésekből épült rejtett átjárók hatolnak be a többi isten birodalmába, összekötve a Káosz Birodalmát, hogy jobban lehessen iránytani őket, a Konspirátor akarata szerint. Az Útvesztő végtelen mélységeit nem védelmezik harcosok, hiszen a csaták, melyeket itt megvívnak, az elmében zajlanak le. Csillogó folyosói nem csak a fényt verik vissza, hanem a reményt, gyötrelmet, álmokat és a rettenetet is. Örökké változó útjai és járatai elegendő akadályt jelentenek bárkinek, halandó vagy sem, aki nem bírja Tzeentch áldását. Jaj annak a rivális Démonnak, aki elkalandozik, hiszen létük már nem tart soká.
A Kristály Labirintus nem csak visszatükröz, hanem eltorzít is, a törekvést és szándékot őrületté és kétségbeeséssé változtatva. Hogy tükrözze Tzeentch agyafúrt terveit, az útvesztő örökkön mozgásban van és újrarendeződik. Azon bátor lelkek, akik eltévednek benne, az idők végezetéig vándorolnak, elméjük meghasad, álmaik széttörnek hamis ambícióik kerekén. A kristályos falak tükrözte arcok ritkán a behatolóké. Mindenfelé a Végzetszövő rabságába esettek alakja jelenik meg. Az útvesztő mélyén a kristályfolyosók szilánkokra robbannak szét, ahogy Ahriman, az Ezer Ifjak hatalmas Varázslója harcba vezeti Légiójának katonáit – csak hogy újra csapdába ejtsék őket saját tükörképeik. Égi fény jelenik meg az Ulthwe Elda Látnokai előtt, hogy aztán egy lángoló Mestervilág mását lássák.
Inkvizítorok radikális szektája az akarata alá hajt egy tükördémont a Császár Tarotjának egy tiltott fajtájával, nem tudván, hogy ezzel saját lelküket kötik a démon ikerpárjához. Mindez és milliónyi más felvillanás a realitásból hajladozik, mint tűz a szélben, energiájuktól a labirintus lehetőségektől fénylik.
Az útvesztő közepén áll rejtve a Lehetetlen Erőd. Csavart kristálycsúcsok és kék és rózsaszín lángból álló tornyok kígyóznak elő a csodálatos erőd magjából. Egy szívdobbanásig léteznek csak, majd kifakulnak és eltűnnek. Kapuk, ablakok és hívogató ajtók ásítanak, mint megannyi éhes száj, szög nélküli szögben, aztán egy pillanattal később becsukódnak. A Hipertér természete van a Lehetetlen Erődbe belefoglalva, a tér és idő használhatatlan fogalmak itt. Hetekig vándorolhatunk egy kamrában, ami alig nagyobb egy gyűszűnél, vagy mérföldeket tehetünk meg egy tétova lépéssel. A gravitáció megváltozik, iránya elfordul, vagy megszűnik hirtelen. A fény minden színben pompázik, a valós univerzumban ismeretlen árnyékok ugranak elő a mozgásban lévő falakból, hogy elvakítsanak és megzavarjanak.
Halandók számára az örökké változó fellegvár teljesen áthatolhatatlan. Annyira kötődnek fizikai valójukhoz, hogy pillanatok alatt megőrülnek, testüket Tzeentch összefüggéstelen gondolatai szakítják széjjel. Még a rivális istenek sem vészelik át egykönnyen a Lehetetlen Erőd kifacsart rettenetét. Egyedül a Változás Urai, Tzeentch leghatalmasabb Démonai képesek keresztülgondolni magukat a titkos átjárókon a belső szentélyig, a Rejtett Könyvtárig, ahol a Nagy Konspirátor kiagyalja örök cselszövéseit.
A Rejtett Könyvtár végtelen kiterjedésű, és lassan összeborul saját végzetének súlya alatt. A tudás minden egyes kis morzsáját tartalmazza, minden egyes teremtmény összes gondolatát időn és téren keresztül. A könyveke, papiruszokat, pergamentekercseket mágikus tűz láncaival kötik a falakhoz, sor sor után, polc polc hátán egészen Tzeentch barlangjának elképzelhetetlen mélyéig. Számtalan Rózsaszín és Kék Rettenet kúszik-mászik itt, gondozva a Rejtett Könyvtár hatalmas gyűjteményét. A grimoárok folyton beszélnek őrzőikhez, csapába ejtve a Retteneteket a pletykák és hazugságok hálójában, amíg a Démon végül beleolvad a ragadozó könyvtár anyagába.

A Valóságok Megidézője

Tzeentch szemében minden halandó mérhetetlenül elmerült a félreérthetőségben, mégis, háborúikat anélkül vívják meg, hogy a lelkükben uralkodó számtalan ellentmondással tisztában lennének. Így aztán nem tehet mást, beleavatkozik a valós univerzum ügyeibe. Az Inkvizíció soraiban többen azt tartják, hogy ő a felelős a pszík számának rohamos emelkedéséért, ami utóbbi évezredben tapasztalható.
Azon szükséglete miatt, hogy manipuláljon és irányítson, azon vágya miatt, hogy hatalmát növelje a Hipertérben, Tzeentch örökké részt vesz a Nagy Játszmában. A Sors Építésze nem áll afölött, hogy beszennyezze kezeit a háború véres üzletében, de jobban szereti, ha csatáit fortéllyal és boszorkánysággal nyeri meg, mint nyers erővel.
Tzeentch úgy hálózza be a galaxist bonyolult cselszövéseivel, mint pók a legyet. Bár terveinek akár egy évezred is kellhet, hogy teljesüljenek, amikor valóra válnak, a realitás fizeti meg érte az árat. Amíg egy halandó hazudni fog egy másiknak, amíg az ambíció létezik, a Végzetszövő mint az univerzum bábjátékosa munkára fogja mágiáját, egész addig a napig, amikor végső, nagy alkotása létre nem jön.

- Pölö és Dreamer88 fordítása

_________________
63.OMC: Szicília


Vissza a tetejére
 Profile  
 
 Hozzászólás témája: Re: WH40K: Káosz
HozzászólásElküldve: 2016.03.14. 12:14 
Rang 8

Csatlakozott: 2011.04.13. 19:48
Hozzászólások: 7454
Tartózkodási hely: Érd

TWO OMC Házigazda ©
TWO Szolgálati Érdemrend ©
TWO ADMIN Elismerés ©
Nurgle
Nurgle a Rothadás Nagyura, a Pestis és Dögvész Mestere. Minden a világon, tűnjék bármennyire szilárdnak és állandónak, a legvégén áldozatul esik a bomlásnak. Még a teremtés aktusa is csak a pusztulás sorvadás előfutára. Ami ma bástya, holnapra rommá válik, a reggel hajadonja az éjjel vénasszonya, és a remény is a bánat forrása.

A paradox krédó

Habár Nurgle az univerzumon végigsöprő összes fertőzés és járvány alkotója, mégsem a kétségbeesés és szomorúság hozója, hanem élettől és nevetéstől duzzadó isten. A halálban ott az élet csírája. A létezők rothadása számtalan baktériumnak, vírusnak, rovarnak és más dögevőknek szolgál táptalajul. Minden életforma más lényeken élősködik, hogy létezhessen, minden járvány után egy erősebb, egészségesebb generáció nő fel. A bomlásból születik a regeneráció, ahogy a kétségbeesésből a remény. A legsötétebb órán támad a legnagyszerűbb inspiráció, krízis esetén állják ki a halandók a legnagyobb próbát és emelkednek ki a középszerűségből.
Ahhoz, hogy megértsük azt, ami első pillantásra ellentmondásosnak, sőt perverznek tűnik, meg kell értenünk, mi az, amit Nurgle megtestesít. Egyrészről ő a Rothadás Ura, akinek teste betegségektől sújtott – másrészről tele van váratlan energiával, és szervezettségre és megvilágosodásra vágyik. A Birodalom lakói tudják, hogy életük egy napon véget ér és sokuknak el kell viselniük a betegségeket és egyéb megpróbáltatásokat. Mégis, ezt elméjük mélyébe száműzik, álmodozás és a szakadatlan tenni vágyás alá temetik. Nurgle ennek a tudásnak és a rá adott tudatalatti válasznak a megtestesülése. Ő a betegségtől és fertőzéstől való rejtett félelem, a gyötrő haláltudat és az általa generált dac.
Titáni, rothadó hústorony formájában jelenik meg, gigantikus teteme a betegségektől és rothadástól püffedt, és olyan gyötrő, iszonyatos bűzt áraszt magából. Zöldes, mérgező bőrén kifakadt fekélyek, váladékozó kelések borítják. Bugyborékoló, lüktető belső szervei rothadó ürülékkel teliek, töredezett kültakaróján át kitüremkedve úgy lógnak derekán, mint obszcén gyümölcsök. Ezekből a szervekből apró Nurglingek rajai törnek elő, keresztül rágják magukat rohadó belein, és Nurgle Nagyapa bőkezű, mérgező nektárját isszák.
A galaxis minden élőlényét megérinti Nurgle keze létezése során. Trilliónyian esnek áldozatául rosszindulatú, láthatatlan alkotásainak, amelyek rombolják testi valójukat, és kétségbeesésbe taszítja elméjüket. A csillagközi utazás miatt a fertőző betegségeket világról világra kerülnek. Ahogy Nurgle ajándékai járvánnyá fejlődnek, hatalma a csúcsponthoz közelít. Egész naprendszerek, sőt, egész szektorok kerülnek karantén alá, büszke civilizációk sorvadnak el, és a Betegségek Apja új, obszcén életet teremt a maradványokból. Amerre a tömegsírok és a pestisgödrök vannak, Nurgle Nagyapa rothadó dicsősége világít.
Következetes nagylelkűségének dacára csak a kevés megvilágosodott érti meg Nurgle nagyszerűségét. Ennek ellenére számos követője akad, elegen ahhoz, hogy Démon szolgái átkelhessenek az anyagi világba, akárhol üsse fel a fejét a járvány.

Nurgle kertje

Nurgle birodalma nem kihalt pusztaság, hanem hátborzongató paradicsom, a fertőzés és halál majd végtelen dzsungele. Ez az egészségtelen terület minden elképzelhető nyomorúságnak és betegségnek az otthona. Torz, rohadó gallyakat nőnek be a vérszívó indák, közönséges és látványos gombafajták törnek keresztül a bugyborékoló avaron, fullasztó spórafelhőket lövellve ki. A féldémoni növények a saját ritmusuk szerint hullámzanak, felettük rovarok felhője zümmög. Színük változatosságot hoz a szürkeségbe – a boldogság apró szigetei a komor erdőségben. Emberarcú bogarak köröznek a lomha, iszapos folyók felett. A nádasok susognak, a betegségek, melyeket a nagy Nurgle szabadított a halandók világaira, nevét suttogják, vagy azokat siratják, akik uruk érintésébe haltak bele.
Az ősi lápból kiemelkedik Nurgle udvarháza. Ódon és rozoga, de örökké erős alapzatú, a kúria rothadó gerendák, töredezett, mérgező repkény és vastag moha borította falak eklektikus összessége. Törött ablakok, kőpor, patina borította bronz- és rozsdás vastárgyak, a párkányzaton zuzmó – romlott vonzerő sugárzik a házból.
A düledező falak között, penészes és vetemedett gerendák alatt a hatalmas isten munkálkodik rozsdás üstje mellett állva, amely oly hatalmas, hogy a világ összes óceánja elférne benne. Magában mormogva és kuncogva Nurgle azon fáradozik, hogy fertőzést és pestist, a legmagasztosabb és legszabadabb életformákat terjesszen. Kukacok lepik el merőkanalát, melynek minden egyes kavarására egy tucat új betegség kel életre és terjed el a csillagok között. Időről időre egy karmos mancs nyúl az üstbe, hogy egy kis adagot a szörnyű masszából barlangszerű szájába kanalazzon. Minden egyes nappal egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megalkossa a tökéletes betegséget, egyfajta spirituális pestist, amely majd a teljes univerzumban létezni fog, és minden egyes élőlényt rothadó ölelésében egyesít.
Óriási uruk mellett törpének tűnve, Pestishozók serege gyűlik Nurgle köré. Mindegyikük mély hangon kántál, feljegyezve az összes betegséget, melyet uruk megteremt, a pajkos Nurglingeket, amelyeket kikeltenek, és az összes lelket, mely a Rothadás Ura megnyer magának. A moraj elnyomja a rothadó padló nyikorgását, az üsthöz érő merőkanál csikorgását, oly örök monotónia ez, hogy meghalván minden halandó elveszti józan eszét.
Amikor Nurgle járványai megerősödnek a halandók világában, kertjében halálfejek és friss szenny virágzik, amely betolakszik a többi Káosz Isten birodalmába. Háború tör ki, ahogy a Rothadás Urának ellenségei visszatámadnak, és a Pestishozók fegyverbe kapnak, hogy megvédjék a morbid erdőt. Habár Nurgle birodalma végül visszahúzódik, az elesettek csak táplálják, és addig pihen békében, amíg újra kész nem lesz, hogy téren és időn keresztül kiteljesedjen.

Hívatlan vendégek

Nagyon kevés halandó csodálhatta meg Nurgle kertjeit. Mocsarai állandóan természetfeletti betegségek ködét zihálják, élőlény nem élhet túl egyetlen lélegzetvételt sem. Egyedül a Betegségek Apja kímélheti meg a látogatóit: ha vendégeket vár, egyetlen nagylelkű mozdulattal ösvényt nyit számukra a gombaerdőben.
A behatolókat nem szívesen fogadják Nurgle birodalmában, ahogy azt Lugganath Látnokai is saját bőrükön tapasztalhatták. A hatalmas Mestervilág Eldái réges-rég mesélik a Leláncolt Szűz történetét, amely szerint Isha, a termékenység és gyógyítás istennője Nurgle udvarházában van bebörtönözve, groteszk csodálójának kénye-kedvére. Az Eldák hisznek legendáik igazságtartalmában, és nem tettek le róla, hogy egy nap kiszabadítják istennőjüket. Így tehát, amikor Lugganathon felütötte fejét a Rideg Kóma, legtehetségesebb pszíjei Nurgle birodalmába küldték elméjüket, hogy megtalálják Ishát és megállítsák a Mestervilágon terjedő, halálos kórt. Tudták, hogy nagy eséllyel halálukat lelik vállalkozásuk alatt, de úgy hitték, hogy lelkük visszakerül a csillogó lélekkövekbe. Miután biztonságban lesznek a kristályban, közvetíthetik Isha üzenetét a Léleklátóknak és megszabadíthatják otthonukat Nurgle átkától.
Először könnyedén haladt asztrális testük a kerten keresztül. Szellemsisakjaik segítségével testetlenek maradtak, rúna védelmezte, bármilyen pengénél élesebb elméjük keresztül vágta magát a moszatos növényzeten. A kert döglegyei riadót fújtak végül, és a Rothadás Urának fülébe suttogták a behatolók hírét. Ahogy Lugganath Látnokai megpillantották Nurgle Nagyapa udvarházát a távolban, Pestishozók hatalmas ármádiája emelkedett ki az iszapból, közeledtükben kongó hangon, monotonon kántálva. A Látnokok pszichikai energiájukat tisztító, kék tűzrobbanásokba formázták, az ellenség seregének nagy részét elpusztítva, de egyre több Pestishozó kelt életre, hogy útjukat állja.
A csata napokig tartott, és a kert egy nagy része romokban hevert már. Az anyagi valóságban azonban a Látnokok teste rázkódni és remegni kezdett, megadva magát a betegségnek, amelynek legyőzésére vállalkoztak. Lassacskán, ahogy a Látnokok aszalódni kezdtek, lélekköveik rothadó avarrá változtak, és teljes valójuk átkerült az Immatériumba. A kert nyúlós levegője beszivárgott tüdejükbe, sáros kukacok araszoltak lábaikon és fehér démonlegyek másztak a szájukba.
Legvégül az Eldák gyökeret eresztettek, arcuk fakéreggé keményedett. Szétvetett karjuk göcsörtös ágakká torzult, mindegyik ujjról Nurgling-gyümölcs lógott alá. Lugganath Látnokai még mindig ott állnak, jajveszékelő fák ligete, amely megédesíti Nurgle komótos sétáit, és örök kétségbeesést plántál halhatatlan foglya, Isha szívébe. Minden hívatlan látogatónak ez lesz a sorsa, mert még Pestis Nagyapa nagylelkűségének is megvan a határa.

-Pölö és Dreamer88 fordítása

_________________
63.OMC: Szicília


Vissza a tetejére
 Profile  
 
 Hozzászólás témája: Re: WH40K: Káosz
HozzászólásElküldve: 2016.03.14. 12:20 
Rang 8

Csatlakozott: 2011.04.13. 19:48
Hozzászólások: 7454
Tartózkodási hely: Érd

TWO OMC Házigazda ©
TWO Szolgálati Érdemrend ©
TWO ADMIN Elismerés ©
Slaanesh
Slaanesh a Gyönyör Ura, aki a földi élvezetek hajszolásának és mindenféle tisztességes viselkedésnek az elvetéséért létezik. Ő a Megszállottság Istene, a Mértéktelenség Mestere, kedves neki minden, a falánkságtól kezdve a bujaságon át a hatalomvágyig.
Amikor a halandókat saját olthatatlan szenvedélyük irányítja, a Sötét Herceg az árnyakban rejtőzik, suttog és megkísért, aztán dőzsöl a lelkek lakomáján.

A Sötét Herceg eljövetele

Slaaneshnek az ősi Elda civilizáció halhatatlansága és önhittsége adott életet. Ahogy birodalmuk hatalma a csúcspontjához érkezett, az Eldák elvesztek önnön dekadenciájukban, mert minden fajnál mélyebben képesek átélni minden élményt. Magasan fejlett technológiájuknak hála nem volt szükséges kétkezi munkát végezniük, vagy háborúkat vívniuk. Ehelyett annak szentelhették életüket, ami csak megragadta fantáziájukat. Számtalan generáción keresztül uralta szellemüket a gondtalanság. A Hipertérben mértéktelenségeik tükörképei új Káosz Istent teremtettek. A tiszta élvezet alkotta Slaanesh első porszemei egyesülni kezdtek. A szunnyadó isten az Eldák hatalmas pszichéjéből táplálkozott, magába szívta bujaságukat és ambíciójukat, művészi tökélyüket és a tökéletességre való törekvésüket. Cserébe, ahogy Slaanesh egyre növekedett, megszülető álmai beszivárogtak az Eldák elméjébe, tovább fokozva szenvedélyüket, egyre inkább végzetük felé hajszolva őket. Végül, az ősi civilizáció már nem volt több mint olyan gyönyörkultuszok összessége, amelyek mentális, spirituális és fizikai beteljesülést kerestek. Vér borította a terek szobrait, ahogy a drogfüggő tömegek az utcán élték ki erőszakos hajlamaikat. Egy különösen elfajult éjjelen a dorbézolás szörnyű crescendóban ért véget, és kitépte az Elda birodalom szívét.
Az Eldák Bukását az újszülött Slaanesh sikolya kísérte - az érzelmek vihara egy új Káosz Isten érkezését jelezte. A pszichikus robbanás az Elda világok százait pusztította el, milliárdok életét oltotta ki – oly hatalmas volt, hogy a valós és a Hipertér közti gát felszakadt, létrehozva a gigászi, állandó átjárót, amit az Iszonyat Szemének neveznek.
A zabolátlan és éhező Sötét Herceg magába szívta az Eldák elméjét szerte a galaxisban, és a faj majdnem teljesen kihalt. Kevesen élték túl a katasztrófát, a megmaradtak Slaanesh esküdt ellenségeivé váltak, de mégis, néhányuk elszigetelt szektákba tömörült és őseik viselkedését vitték tovább, a mértéktelenség spiráljában bukva egyre mélyebbre. Az anyagi világban így történtek az események. A Hipertérben más a helyzet, mert itt a lineáris idő nem létezik. A rivális istenek számára Slaanesh örökké jelen volt az Immatériumban, és soha nem is létezett.

Slaanesh palotája

Az istenek általában nem kedvelik a birodalmukba behatolókat, de egyikük, a Gyönyör Ura élvezetét leli abban, hogy látogatókat csaljon természetfeletti domíniumába. Azok, akik a területére merészkednek, azt kockáztatják, hogy saját torz szenvedélyeik rabjává válnak az idők végezetéig. A Sötét Herceg uradalma hat birtokra tagolódik, koncentrikus körökben övezve a Gyönyörök Palotáját. Bár könnyen összetéveszthetőek a mennyekkel, semmi sem az itt, mint aminek látszik. Mindegyik kör Slaanesh fő védelme, épp annyira, mint szenvedélyeinek megtestesítője. A behatolónak mind a hat gyűrűn át kell vágnia, ha el akar jutni a Gyönyörök Palotájába – olyan tett ez, amire a legtöbben képtelenek, legyenek akár Démonok vagy halandók. Egy látogató mégis feldereng olykor Slaanesh emlékezetében, az Adeptus Astartes egy vándorló lovagjáé, akinek akarata olyan erős volt, mint az ezüstös adamantium. Az első kör, amin a lovag keresztül haladt, oly gazdagon volt berendezve, ami királyokat hozna szégyenbe. Arany érmék hegyei törtek az igazgyöngy oszlopok magasába, csillogó drágakövek nemesfémekből készült rudak, gyémánt hevert szerteszét. Számos
kiéhezett szerencsétlen lélek mellett haladt el, akik meg próbálták számolni a megszámlálhatatlant. Sápadt arcukon a kínzó fösvénység uralkodott, amíg a tornyokba rendezett érmék el nem dőltek és kezdhették elölről az egészet. Minden sarkon és keresztútnál aranyozott szobrok álltak, némelyek a gyönyörű Slaanesht, mások a boldog eksztázis pillanatában megörökített halandókat vagy Démonokat ábrázoltak.
A gyémántporban megbúvó nyomok elárulták a titkot: ezek a szobrok valaha hús-vér lények voltak. A lovag már régen maga mögött hagyta a gazdagság hívságát, egyetlen érmét sem érintve haladt tovább útján.
Aranyozott fogak ropogtak talpa alatt, ahogy egy óriási tóhoz érkezett, aminek a vize sötét színű bor volt. Felszínét sápadt szigetek tarkították, mind egy-egy óriás háta. A szigeteket hidak kötötték össze, az óriások tenyerén tálca, ami roskadozott a tékozló lakoma súlya alatt. A lovag halandókat látott, akik tágra nyílt szemekkel, kétségbeesetten tömték magukba falánkságuk hatására az ételt, mások magát a tavat akarták kiinni. A hájas népség nyöszörgött, ahogy bormocskos szájukba még több falatot próbáltak gyömöszölni. A lovag arcát a megvetés torzította el, ahogy észrevette azoknak a szörnyű maradványait, akik oly sokat tömtek magukba, hogy egyszerűen szétrobbantak.
A vándor eztán aranyszínű, puha szénával borított rétekre ért. Gyönyörű ifjak és kívánatos szüzek bolondoztak, majdnem meztelenül, a velük ugrándozó, karcsú bestiák keltette hallucinogén gázban. A táncosok arca és alakja lehetetlenül érzéki volt, a szív teljes gyönyörére teremtve. A lovag visszatartotta lélegzetét, és behunyta szemét, mert ugyan a testi örömök tiltottak voltak rendje számára, egy része mégis férfi maradt. Az igéző nimfák a vándor köré gyűltek, ezüstös páncélját simították, a fülébe suttogtak az édes, testi gyönyörökről, amiben része lehetne, de ő nem adta be a derekát. A levágott végtagok és fejek szerte a réten a mézes hazugságokon túli igazságról meséltek. Levágta a Démonett csábítókat, egyiket a másik után, hagyva, hogy undora vezesse fénylő pengéjét.
Ahogy keresztülverekedte magát a női idomokat másoló dombokon, a lovag egy balkonra érkezett, ahol üdvözlő és dicsőítő kiáltások fogadták. Az alant elterülő síkságon megszámlálhatatlan Űrgárdista várta lázas türelmetlenséggel a háborúba hívó parancsát.
Birodalmi kormányzók hajtottak előtte alázatosan fejet, és a Terra Nagyurai saját, kisebb erkélyükről mosolyogtak rá, arra buzdítva, hogy szóljon hadseregéhez. A vándor felismerte az uralkodók egyikét saját életéből, elé állt és mélyen belenézett a filozófus-király szemébe. A hatalom és magabiztosság álarca alatt meglátta az örök, szűnni nem akaró paranoiát, a gyötrő gyanúsításokat, a rejtett kétségeket. A lovag szomorúan rázta meg fejét és továbbállt.
Próbái megviselték a vándort, mire egy hipnotikus, paradicsomi erdőséghez ért, amelynek ösvényei útvesztőként kanyarogtak, tüskékkel és virágokkal borítottak voltak. Lágy, jó illatot hozó szellő suttogott a lovag fülébe történeteket a régmúlt dicsőségről, emlékeztette a kivégzésekre, amelyeket a Császár nevében hajtott végre. Tükörsima tavacskák felszínén a bajnok fénylő szentként látta magát, arca békés, de a pengéje véres, ahogy keresztülvágja magát a vörös bőrű Démonok ezrein. A lovag zavarodottan fordult el. A távolban olyan alakokat pillantott meg, akik a saját tavukba bámultak tudattalanul, mindegyiket megbénította a köréjük fonódó
aljnövényzet, a suttogó tüskék befúrták magukat a testükbe.
A vándor kényszerítette magát, hogy a cellájának, amit valaha otthonnak hívott, a szerénységére emlékezzen. A labirintus ösvényei kiegyenesedtek, a növények elszáradtak – az út szabaddá vált.
Véget nem érő tengerpartra ért eztán, mennyei kórusok énekeltek pihentető altatódalokat, a parfüm illatú tenger hullámverése elméjének erődítményét ostromolták. A vándor minden tagja pihenésért kiáltott, ha csak egy pillanatra is, Az aranyszínű nap melege megnyugtatta lelkét, a hullámok lassan megroppantották akaraterejét. Fáradt szemei alig bírtak nyitva maradni, de amit látott, az elég volt, hogy felismerje a borzalmas igazságot. A csontfehér homok azoknak a maradványaiból állt, akik megpihentek és a boldog közöny kómájába zuhantak. A lovag még egyszer megszilárdította elhatározását és a távolban csillogó palota felé indult.
Ott, az elegáns csúcsok alatt találkozott a vándor a mindenható Slaanesh-sel. Szoborszerűen tökéletes, és földöntúlian elbűvölő – az istenség egy mindkét nem jegyeit magán viselő, gyönyörű ifjú képében látogatta meg, hibátlan bőrrel és az ifjúság életerejével. A lovag előrántotta rúnákkal díszített kardját és lecsapni készült. Rá kellett döbbennie, hogy képtelen rá, mert az isten-herceg lefegyverzően ártatlan és végtelenül csábító volt.
Még a legtisztább lángot is kiolthatják a hullámok. A kétségnek abban az egyetlen pillanatában a vándor elveszett. Térdre borult, fejét meghajtotta, és ahogy Slaanesh jogara megérintette mindkét vállát, sorsa örökre megpecsételődött.

Az ellenség odabent

Azt mondják, lehetetlen a Sötét Herceg arcát halandónak a nélkül megpillantania, hogy a lelkét elveszítse, és saját akaratából a rabszolgájává ne válna. Slaanesh létének csak a tudása is elegendő ahhoz, hogy egy birodalmi világ korrupció és rejtett istentelenség hona legyen. Még a Szent Inkvizíció sem tudja, milyen kiterjedt a befolyása, hiszen ahol a hatalomvágy és az anyagi javak szerzésének akarata létezik, a Sötét Herceg karmai mélyre ásnak. A legnemesebb erőfeszítések dacára a Birodalom majdnem bizonyosan a velejéig romlott, pont úgy, ahogy az Eldáké, mielőtt elveszett volna. Mennyi időnek kell eltelnie, hogy ugyanarra a sorsra jusson?

- Pölö és Dreamer88 fordítása

_________________
63.OMC: Szicília


Vissza a tetejére
 Profile  
 
 Hozzászólás témája: Re: WH40K: Káosz
HozzászólásElküldve: 2016.03.14. 12:20 
Rang 8

Csatlakozott: 2011.04.13. 19:48
Hozzászólások: 7454
Tartózkodási hely: Érd

TWO OMC Házigazda ©
TWO Szolgálati Érdemrend ©
TWO ADMIN Elismerés ©
Slaanesh
Slaanesh a Gyönyör Ura, aki a földi élvezetek hajszolásának és mindenféle tisztességes viselkedésnek az elvetéséért létezik. Ő a Megszállottság Istene, a Mértéktelenség Mestere, kedves neki minden, a falánkságtól kezdve a bujaságon át a hatalomvágyig.
Amikor a halandókat saját olthatatlan szenvedélyük irányítja, a Sötét Herceg az árnyakban rejtőzik, suttog és megkísért, aztán dőzsöl a lelkek lakomáján.

A Sötét Herceg eljövetele

Slaaneshnek az ősi Elda civilizáció halhatatlansága és önhittsége adott életet. Ahogy birodalmuk hatalma a csúcspontjához érkezett, az Eldák elvesztek önnön dekadenciájukban, mert minden fajnál mélyebben képesek átélni minden élményt. Magasan fejlett technológiájuknak hála nem volt szükséges kétkezi munkát végezniük, vagy háborúkat vívniuk. Ehelyett annak szentelhették életüket, ami csak megragadta fantáziájukat. Számtalan generáción keresztül uralta szellemüket a gondtalanság. A Hipertérben mértéktelenségeik tükörképei új Káosz Istent teremtettek. A tiszta élvezet alkotta Slaanesh első porszemei egyesülni kezdtek. A szunnyadó isten az Eldák hatalmas pszichéjéből táplálkozott, magába szívta bujaságukat és ambíciójukat, művészi tökélyüket és a tökéletességre való törekvésüket. Cserébe, ahogy Slaanesh egyre növekedett, megszülető álmai beszivárogtak az Eldák elméjébe, tovább fokozva szenvedélyüket, egyre inkább végzetük felé hajszolva őket. Végül, az ősi civilizáció már nem volt több mint olyan gyönyörkultuszok összessége, amelyek mentális, spirituális és fizikai beteljesülést kerestek. Vér borította a terek szobrait, ahogy a drogfüggő tömegek az utcán élték ki erőszakos hajlamaikat. Egy különösen elfajult éjjelen a dorbézolás szörnyű crescendóban ért véget, és kitépte az Elda birodalom szívét.
Az Eldák Bukását az újszülött Slaanesh sikolya kísérte - az érzelmek vihara egy új Káosz Isten érkezését jelezte. A pszichikus robbanás az Elda világok százait pusztította el, milliárdok életét oltotta ki – oly hatalmas volt, hogy a valós és a Hipertér közti gát felszakadt, létrehozva a gigászi, állandó átjárót, amit az Iszonyat Szemének neveznek.
A zabolátlan és éhező Sötét Herceg magába szívta az Eldák elméjét szerte a galaxisban, és a faj majdnem teljesen kihalt. Kevesen élték túl a katasztrófát, a megmaradtak Slaanesh esküdt ellenségeivé váltak, de mégis, néhányuk elszigetelt szektákba tömörült és őseik viselkedését vitték tovább, a mértéktelenség spiráljában bukva egyre mélyebbre. Az anyagi világban így történtek az események. A Hipertérben más a helyzet, mert itt a lineáris idő nem létezik. A rivális istenek számára Slaanesh örökké jelen volt az Immatériumban, és soha nem is létezett.

Slaanesh palotája

Az istenek általában nem kedvelik a birodalmukba behatolókat, de egyikük, a Gyönyör Ura élvezetét leli abban, hogy látogatókat csaljon természetfeletti domíniumába. Azok, akik a területére merészkednek, azt kockáztatják, hogy saját torz szenvedélyeik rabjává válnak az idők végezetéig. A Sötét Herceg uradalma hat birtokra tagolódik, koncentrikus körökben övezve a Gyönyörök Palotáját. Bár könnyen összetéveszthetőek a mennyekkel, semmi sem az itt, mint aminek látszik. Mindegyik kör Slaanesh fő védelme, épp annyira, mint szenvedélyeinek megtestesítője. A behatolónak mind a hat gyűrűn át kell vágnia, ha el akar jutni a Gyönyörök Palotájába – olyan tett ez, amire a legtöbben képtelenek, legyenek akár Démonok vagy halandók. Egy látogató mégis feldereng olykor Slaanesh emlékezetében, az Adeptus Astartes egy vándorló lovagjáé, akinek akarata olyan erős volt, mint az ezüstös adamantium. Az első kör, amin a lovag keresztül haladt, oly gazdagon volt berendezve, ami királyokat hozna szégyenbe. Arany érmék hegyei törtek az igazgyöngy oszlopok magasába, csillogó drágakövek nemesfémekből készült rudak, gyémánt hevert szerteszét. Számos kiéhezett szerencsétlen lélek mellett haladt el, akik meg próbálták számolni a megszámlálhatatlant. Sápadt arcukon a kínzó fösvénység uralkodott, amíg a tornyokba rendezett érmék el nem dőltek és kezdhették elölről az egészet. Minden sarkon és keresztútnál aranyozott szobrok álltak, némelyek a gyönyörű Slaanesht, mások a boldog eksztázis pillanatában megörökített halandókat vagy Démonokat ábrázoltak.
A gyémántporban megbúvó nyomok elárulták a titkot: ezek a szobrok valaha hús-vér lények voltak. A lovag már régen maga mögött hagyta a gazdagság hívságát, egyetlen érmét sem érintve haladt tovább útján.
Aranyozott fogak ropogtak talpa alatt, ahogy egy óriási tóhoz érkezett, aminek a vize sötét színű bor volt. Felszínét sápadt szigetek tarkították, mind egy-egy óriás háta. A szigeteket hidak kötötték össze, az óriások tenyerén tálca, ami roskadozott a tékozló lakoma súlya alatt. A lovag halandókat látott, akik tágra nyílt szemekkel, kétségbeesetten tömték magukba falánkságuk hatására az ételt, mások magát a tavat akarták kiinni. A hájas népség nyöszörgött, ahogy bormocskos szájukba még több falatot próbáltak gyömöszölni. A lovag arcát a megvetés torzította el, ahogy észrevette azoknak a szörnyű maradványait, akik oly sokat tömtek magukba, hogy egyszerűen szétrobbantak.
A vándor eztán aranyszínű, puha szénával borított rétekre ért. Gyönyörű ifjak és kívánatos szüzek bolondoztak, majdnem meztelenül, a velük ugrándozó, karcsú bestiák keltette hallucinogén gázban. A táncosok arca és alakja lehetetlenül érzéki volt, a szív teljes gyönyörére teremtve. A lovag visszatartotta lélegzetét, és behunyta szemét, mert ugyan a testi örömök tiltottak voltak rendje számára, egy része mégis férfi maradt. Az igéző nimfák a vándor köré gyűltek, ezüstös páncélját simították, a fülébe suttogtak az édes, testi gyönyörökről, amiben része lehetne, de ő nem adta be a derekát. A levágott végtagok és fejek szerte a réten a mézes hazugságokon túli igazságról meséltek. Levágta a Démonett csábítókat, egyiket a másik után, hagyva, hogy undora vezesse fénylő pengéjét.
Ahogy keresztülverekedte magát a női idomokat másoló dombokon, a lovag egy balkonra érkezett, ahol üdvözlő és dicsőítő kiáltások fogadták. Az alant elterülő síkságon megszámlálhatatlan Űrgárdista várta lázas türelmetlenséggel a háborúba hívó parancsát.
Birodalmi kormányzók hajtottak előtte alázatosan fejet, és a Terra Nagyurai saját, kisebb erkélyükről mosolyogtak rá, arra buzdítva, hogy szóljon hadseregéhez. A vándor felismerte az uralkodók egyikét saját életéből, elé állt és mélyen belenézett a filozófus-király szemébe. A hatalom és magabiztosság álarca alatt meglátta az örök, szűnni nem akaró paranoiát, a gyötrő gyanúsításokat, a rejtett kétségeket. A lovag szomorúan rázta meg fejét és továbbállt.
Próbái megviselték a vándort, mire egy hipnotikus, paradicsomi erdőséghez ért, amelynek ösvényei útvesztőként kanyarogtak, tüskékkel és virágokkal borítottak voltak. Lágy, jó illatot hozó szellő suttogott a lovag fülébe történeteket a régmúlt dicsőségről, emlékeztette a kivégzésekre, amelyeket a Császár nevében hajtott végre. Tükörsima tavacskák felszínén a bajnok fénylő szentként látta magát, arca békés, de a pengéje véres, ahogy keresztülvágja magát a vörös bőrű Démonok ezrein. A lovag zavarodottan fordult el. A távolban olyan alakokat pillantott meg, akik a saját tavukba bámultak tudattalanul, mindegyiket megbénította a köréjük fonódó
aljnövényzet, a suttogó tüskék befúrták magukat a testükbe.
A vándor kényszerítette magát, hogy a cellájának, amit valaha otthonnak hívott, a szerénységére emlékezzen. A labirintus ösvényei kiegyenesedtek, a növények elszáradtak – az út szabaddá vált.
Véget nem érő tengerpartra ért eztán, mennyei kórusok énekeltek pihentető altatódalokat, a parfüm illatú tenger hullámverése elméjének erődítményét ostromolták. A vándor minden tagja pihenésért kiáltott, ha csak egy pillanatra is, Az aranyszínű nap melege megnyugtatta lelkét, a hullámok lassan megroppantották akaraterejét. Fáradt szemei alig bírtak nyitva maradni, de amit látott, az elég volt, hogy felismerje a borzalmas igazságot. A csontfehér homok azoknak a maradványaiból állt, akik megpihentek és a boldog közöny kómájába zuhantak. A lovag még egyszer megszilárdította elhatározását és a távolban csillogó palota felé indult.
Ott, az elegáns csúcsok alatt találkozott a vándor a mindenható Slaanesh-sel. Szoborszerűen tökéletes, és földöntúlian elbűvölő – az istenség egy mindkét nem jegyeit magán viselő, gyönyörű ifjú képében látogatta meg, hibátlan bőrrel és az ifjúság életerejével. A lovag előrántotta rúnákkal díszített kardját és lecsapni készült. Rá kellett döbbennie, hogy képtelen rá, mert az isten-herceg lefegyverzően ártatlan és végtelenül csábító volt.
Még a legtisztább lángot is kiolthatják a hullámok. A kétségnek abban az egyetlen pillanatában a vándor elveszett. Térdre borult, fejét meghajtotta, és ahogy Slaanesh jogara megérintette mindkét vállát, sorsa örökre megpecsételődött.

Az ellenség odabent

Azt mondják, lehetetlen a Sötét Herceg arcát halandónak a nélkül megpillantania, hogy a lelkét elveszítse, és saját akaratából a rabszolgájává ne válna. Slaanesh létének csak a tudása is elegendő ahhoz, hogy egy birodalmi világ korrupció és rejtett istentelenség hona legyen. Még a Szent Inkvizíció sem tudja, milyen kiterjedt a befolyása, hiszen ahol a hatalomvágy és az anyagi javak szerzésének akarata létezik, a Sötét Herceg karmai mélyre ásnak. A legnemesebb erőfeszítések dacára a Birodalom majdnem bizonyosan a velejéig romlott, pont úgy, ahogy az Eldáké, mielőtt elveszett volna. Mennyi időnek kell eltelnie, hogy ugyanarra a sorsra jusson?

- Pölö és Dreamer88 fordítása

_________________
63.OMC: Szicília


Vissza a tetejére
 Profile  
 
Hozzászólások megjelenítése:  Rendezés  
New Topic Post Reply  [ 9 hozzászólás ] 

Időzóna: UTC


Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég


Nem nyithatsz témákat ebben a fórumban.
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Nem szerkesztheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.
Nem törölheted a hozzászólásaidat ebben a fórumban.

Ugrás:  
cron
Powered by phpBB © 2000, 2002, 2005, 2007 phpBB Group

           Designed By QuakeZone, 2011

Magyar fordítás © Magyar phpBB Közösség