AutoalkatreszOnline24.HU

A SZÁSZ CSÁSZÁROK ÁBRÁZOLÁSA MERSEBURGI THIETMAR KRÓNIKÁJÁBAN

 

Thietmar merseburgi püspök 975-ben született, szász arisztokrata családból; apai ágon Waldeck grófjaitól származott anyai ágon pedig a Stade grófoktól, akik az uralkodócsalád rokonai is voltak. Quedlinburgban és Magdeburgban nevelkedett, utóbbi helyen szentelték pappá 1004-ben. A magdeburgi érsek támogatásának köszönhette Merseburg püspöki székét, amelyet 1009-ben nyert el.     Már püspökként, 1012-ben kezdte írni krónikáját, amely a halála miatt befejezetlen maradt. A krónikának két kézirata maradt meg; az egyik egy XI. századi példány (ezt Drezdában őrizték), a másik pedig egy XII. századi brüsszeli kódex.  A püspök eredetileg valószínűleg csak a merseburgi püspökség történetét akarta megírni: „Én, Thietmar feltárom Merseburg városának történetét, amely hajdan közel s távol ismert volt, de napjainkra a Feledés homályába burkolózott.”- írja műve kezdetén.   A mű azonban túlnőtt a kezdeti kereteken. A nyolc könyvből álló munka első fele Madarász Henrikkel és a három Ottóval foglalkozik, a második négy könyv pedig II. Henrik uralkodásával.
A szász császárokat Isten kegyeltjeinek állítja be. „Ettől a Henriktől kezdve [ti. Madarász Henriktől, akit Thietmar szintén császárnak tartott] utódain át egészen napjainkig a szászok felemelkedtek és tisztelet övezte őket. Dícséretre méltó elődeihez hasonlóan cselekedett mostani királyunk, Henrik is… Utána azonban, félek, nem jön hozzájuk hasonló.”  Az Isten által megáldott szász császárok ellenpéldájaként Thietmar a kortársaikat hozza fel. Erélytelen királyokat, mint a „békeszerető és tisztelettudó” francia Róbert, aki elnézte háromezer alattvalója lemészárlását vagy a „gyenge és elasszonyosodott” burgundiai Rudolf (II. Henrik nagybátyja), aki a címén és a koronáján kívül semmi egyébbel nem rendelkezett; még a püspökségeket is a „hűbéreseinek” adományozta.   Az erényes és istenfélő II. Henrikkel szemben olyanokat vonultat fel, mint a császár itáliai vetélytársa, az „inkább pusztításra, mint kormányzásra termett” Ivreai Arduin, aki még egy püspökre is kezet mer emelni- végül éppen a tőle megcsömörlött főemberei hívják be ellene a császárt.  A legdühödtebb kirohanásokat Merész Boleszláv lengyel fejedelem, II. Henrik ellenfele kapja- nem véletlenül: az ő támadásai érintették legérzékenyebben a szász területeket. Ő az isteni és az emberi törvényt is megszegte; az apja halála után a saját rokonai ellen támadt.  Az erkölcsi szabályokon kívül az emberi törvényt, saját esküjét is semmibe vette: bár hűséget esküdött III. Ottónak, aki cserébe felemelte és szövetségesévé tette (ezt Thietmar bűnnek is minősíti), a császár halála után lerohanta és elfoglalta Sziléziát. Az eszményi uralkodó Thietmar szemében (természetesen) az első szász császár, Nagy Ottó volt, aki „az isteni kegyelemtől vezérelve és szentéletű felesége, Edit királyné szakadatlan közbenjárása folytán minden nyílt vagy titkos veszélyből megmenekült, amely reá leselkedett.”   Ő mindent megkapott Istentől: alattvalói tisztelték, ellenfelei féltek tőle, birodalma gazdag és hatalmas volt, sorra győzte le ellenségeit a csatamezőn. A kegyes királyok mintaképe volt; megbocsátott az ellene lázadó Berengár itáliai királynak és saját lázadó alattvalóinak (köztük a fiának és a vejének) is; Thietmar elbeszéli saját anyai nagyapja, Henrik példáját is, aki az aktuális szász herceg elleni lázadást úszta meg a királyi kegy folytán.  A vallásosságát is méltatja: leírja a merseburgi püspökség és a magdeburgi érsekség alapítását és külön kiemeli istenfélelmét. ”Szokása volt, hogy amikor ünnepnapokon a templomba járult misét, vecsernyét vagy zsolozsmát hallgatni, egy körmenetet küldött maga elé püspökökből és más egyháziakból, aki kereszteket és szent ereklyéket vittek. Ilyen istenfélelemmel- amely a bölcsesség kezdete- ülte végig a szertartásokat is, csupán az imádságra ügyelve közben.”    A krónikás az ő uralkodását tartotta a valódi aranykornak (azt állítja, Nagy Károly óta nem ült trónon ilyen uralkodó), szerinte Ottó és a vele egy nemzedékből valók halála volt a romlás kezdete: „Még ha bámulatos ékesszólással, emlékezettel és tudással lennék megáldva, akkor sem tudnám méltó módon dicsérni. Hasonlatosak voltak hozzá főemberei is. Nem csábította őket az étkek sokasága vagy bármi más bőség, hanem az arany középszert keresték mindenben. Erényeik velük együtt virágoztak életükben, ám eltűntek haláluk után.”  Mindössze egyetlen „hibájáról” emlékezik meg (bár ez az ő szemében akkora bűn, hogy ez is épp elég): V. Benedek pápa lemondatásáról és száműzetéséről. Ezt azért tartja gonosztettnek, mert a pápa „ [Ottó] felettese volt Krisztusban, akit egyedül az Úr ítélhet meg”, ráadásul szentként élt és halt.  Az isteni büntetés a tettet követő évben le is sújtott a császárra: járvány tört ki a katonái között és sokan meghaltak.  Míg I. Ottó és II. Henrik képe csaknem teljesen pozitív, a többi szász uralkodó nem kapott ennyire hízelgő minősítést. Az, hogy pont kettejüket emeli ki Thietmar, összefügghet azzal, milyen jelentős pozitív szerepet játszottak a merseburgi püspökség történetében: Ottó volt az alapító, Henrik pedig a második alapító. Ottóról már volt szó, II. Henrik pedig Thietmar szerint egy csaknem tökéletes uralkodó, aki még a Sátánt is képes legyőzni. A krónika erre vonatkozó része szerint II. Henrik nagyapja, Henrik herceg (I. Ottó öccse) tiltott időpontban fogant és az ördög befolyása alatt állt, így az utódait a Sátán kényszerítette a pártütésre, nem saját akaratukból cselekedtek. „Amint a beszámolómból kitűnik, és sokan vallják, míg ő [ti. Henrik herceg] és a fia [„Civakodó” Henrik] élt, folytonos volt a széthúzás, a béke pedig törékenynek tűnt. ”  Ezt az „eredendő bűnt” csak II. Henriknek sikerült levezekelnie: „Napjainkban, amikor Henrik kormányoz, aki ezen a néven harmadik a hercegek sorában és másodikként viseli a jogart, a romlottság gyökere immár kiszáradt és helyette kinőtt az áldott béke gyönyörű virága.” Madarász Henrikről szólva Thietmar megemlíti azt a feltételezést, hogy a király bűnt követett el azzal, hogy nem kenette fel magát királlyá, bár megkoronázták. „Nem kívánt részesülni a püspöki felkenés áldásában, holott ez minden elődjének szokása volt és Heriger [mainzi] érsek neki is felajánlotta, de ő visszautasította azzal, hogy méltatlan erre. Attól tartok, ezzel bűnt követett el. A legszentebb atya, Ulrik életrajzában (akit az ő uralkodása alatt szenteltek pappá) bárki olvashatja, hogy Krisztus szent vértanúja, Afra számos dolgot mutatott meg a mondott püspöknek mintegy látomásban. Több más mellett két kardot is, amelyek közül csak az egyiknek volt markolata. A markolat nélküli kard magát Henrik királyt jelképezte, aki felszentelés nélkül uralkodott.”   A feltételezés súlytalan marad; a későbbiek során nem történik említés arról, hogy ezen az alapon bárki is megkérdőjelezte volna Henrik jogát a trónra. Egy másik negatívum Thietmar szerint Henrik első, törvénytelen házassága (ebből született I. Ottó későbbi riválisa, Thankmar, akit Thietmar „Thammo” néven említ), a feleség ugyanis apáca volt. „..Henrik tudomást szerzett egy bizonyos Hatheburg úrnőről és ifjúi szerelmétől vezettetve házasságra akart lépni vele..Noha tudta, hogy Hatheburg özvegy már és felöltötte az apácák fátylát, az úrnő szépsége és vagyona arra indította, hogy követeket küldjön hozzá és így próbálja elérni célját. Mivel a mondott úrnőt meghatotta a könyörgés és egyébként is számosan azt tanácsolták, egyezzen bele, végül engedett.” Madarász Henrik fiáról és utódáról, I. Ottóról már volt szó. II. Ottó a legsúlyosabb bűnt követte el Thietmar szerint, amikor hozzájárult a merseburgi püspökség megszűntetéséhez. Az ottani püspök, Giselher ugyanis elérte, hogy a császár magdeburgi érsekké nevezze ki őt, pedig uralkodása kezdetén II. Ottó maga adott jogot az ottani egyháziaknak, hogy szabadon választhassanak maguknak érseket. A privilégium megsértése kiközösítést vont maga után, de ezzel sem II. Ottó, sem az utódai nem törődtek.   Giselher azonban (aki a császár barátja volt), rávette Ottót, hogy váltsa le a megválasztott Ochtrich érseket és rakja őt magát a helyébe (a dolog érdekessége, hogy Ochtrich éppen azért kérte Giselher közbenjárását, hogy a császár elfogadja a választás eredményét).  Az áthelyezés egyik főpapi székből a másikba sértette az egyházi törvényeket, de ahogy Thietmar írja, Giselher „megvesztegette a főembereket és a római bírákat, akik számára minden eladó volt” és elnyerte a pápa támogatását is. A Rómában összeült zsinat beleegyezett a császár döntésébe; a pápa azzal érvelt, hogy Giselher voltaképpen nem is püspök (és így kockázat nélkül érsek lehet belőle), mert a merseburgi püspökséget annak idején törvénytelenül hasították ki a halberstadti püspökségből. Az áthelyezés megtörtént és a merseburgi püspökség visszakerült Halberstadthoz.  A püspökség megszüntetését a püspöki vagyon szétosztása követte. „Minden, amit a mi egyházunk birtokolt, szétosztásra került, akárha a szlávok szokását követték volna. Náluk ugyanis, ha egy családot vád ér, a vagyonát azonnal elkótyavetyélik.” Giselher még a Merseburgnak adott császári privilégiumokat is megsemmisítette (elégetve az adományleveleket) vagy meghamisította Magdeburg nevére.   Thietmar elítéli Giselher eljárását, ám az eseményt nem is annyira a püspök-érsek egyéni becsvágy tudja be, mint inkább Isten büntetésének.  Bár nem részletezi, mi volt a büntetés oka, valószínűleg az lehetett, hogy a merseburgi püspökség képtelen volt teljesíteni fő feladatát, a szlávok megtérítését.   A püspökség megszüntetése nem csupán a következménye Isten haragjának, hanem egyúttal az oka is. Thietmar meglátása szerint a 983-as nagy szláv lázadás egyenes következménye volt Merseburg „meggyalázásának”. „Figyelmezz, olvasó, milyen baj származott ebből a pusztulásból [ti. a püspökség megszüntetéséből]!” írja az események leírása után a szláv felkelés bevezetéseképpen, így kapcsolva össze a két dolgot.  II. Ottó 982-es dél-itáliai veresége is isteni büntetés lehetett Thietmar szemében; nem egyértelmű, hogy az előbb említett „baj” pusztán a szláv felkelést jelenti vagy az arabokkal szembeni kudarcot is.   A velük szembeni kritika egészen halálukig kísérte a két „főbűnöst”: II. Ottónak ugyan megbocsátott Thietmar és ékes szavakkal siratta el, Giselherről azonban csak annyit jegyez meg, hogy „eltávozott erről a világról”- ez a száraz leírás meghökkentő, főleg egy érsek esetében. A püspökséget már a császár fia, III. Ottó (illetve a régenseként kormányzó anyja) is vissza akarta állítani; erre az anyja, Theophanu császárné bíztatta, aki Thietmar szerint magától Szent Lőrinctől, a merseburgi püspökség patrónusától kapta az instrukciót.  Theophanu halála után a törekvés abbamaradt; a császár valószínűleg nem akarta maga ellen hangolni a magdeburgi érseket. Uralkodása alatt ugyan többször is zsinat elé idézte Giselhert, hogy kivizsgálják, pontosan hogyan is lett érsek, de sohasem tisztázták az ügyet.  Thietmar az egyház védelmezőjének írja le III. Ottót (nem tudni, ebben mennyiben játszott közre a császár feszült viszonya Giselberttel, akit Thietmar utált). Uralkodásáról szólva két eseményt emel ki: XVI. János ellenpápa elkergetését és a gnieznói érsekség alapítását. Az előbbiről így ír:” Miközben a pápa [V. Gergely] távol volt Rómától, Crescentius [a leghatalmasabb római főúr] a calabriai Jánost ültette a helyére. Ez a gróf korábban nagy kegyben állt Theophanu császárné előtt és az ő kegyéből Piacenza püspöke lett. Így hatalomra kerülve megvetette a császárnak tett hűségesküjét és az iránta tanúsított császári jóindulatot. Mindezt azzal is tetézte, hogy elfogdosta és börtönbe vetette a császár futárait. Amikor a császár megtudta ezt, Rómába ment és követeti útján maga elé idézte ezt a pápát. A bitorló János elmenekült félelmében, ám később Krisztus és a császár híveinek kezére került, akik megfosztották szemétől, nyelvétől és orrától…Crescentiust lefejezték és fejjel lefelé felakasztották; mindez a lakosok nagy ijedelmére vezetett. Gergely pápát ismét trónjára ültették, nagy tisztlettel és a császár ettől fogva ellenfelek nélkül uralkodott.”   A gnieznói zarándoklatról szólva kiemeli a császár ájtatosságát, de hangot ad annak a nézetnek, hogy az új érsekség alapítása ellentmondott az egyházjogi szabályoknak. „A császár, hallva Isten csodáiról, amelyeket a mártír Adalbert útján vitt véghez, nagy hirtelenséggel felkereste a mondott vértanú sírját, hogy ott imádkozzék…Az áhított várost látva leszállt lováról és mezítláb vonult be. Miután Unger [poznani] püspök nagy tisztelettel fogadta, a templomba sietett, ahol könnyek között kérte az Úr közbenjárását a mártír közvetítésével. Nyomban érsekséget is alapított a mondott helyen, szerintem törvényesen, ámbátor nem kérte a fent nevezett püspök hozzájárulását, akinek egyházmegyéjéhez az egész terület tartozott.” A merseburgi püspökséget csak Giselher halála után, 1004-ben állította vissza II. Henrik. Az esemény fontosságát az is jelzi, hogy Thietmar ezzel zárja a krónika egyik könyvét, ezzel kifejezve azt, hogy az ő számára mindez ugyanolyan jelentős, mint akármelyik császár halála. Az „új” egyházmegye első püspökének, Wigbertnek a halála után a császár (Tagino magdeburgi érsek bíztatására) Thietmart tette meg püspöknek.  Thietmar püspökként végig arra törekedett, hogy visszaszerezze az összes olyan birtokot, ami 981 előtt Merseburgé volt.  Amikor a pártfogója, Tagino meghalt, Thietmar a magdeburgiaknak adott privilégiumhoz ragaszkodva Tagino legközelebbi munkatársát, Walthardot ajánlotta utódul- azzal a kikötéssel, hogy az új érsek visszaadja azokat az egykori merseburgi birtokokat, amelyek Magdeburghoz kerültek.  Walthard később vonakodott teljesíteni az ígéretét, ezért Thietmar annyira megorrolt rá, hogy a halálakor nem is imádkozott érte. Az uralkodók beavatkozása a püspökök és érsekek megválasztásába teljességgel szabályos volt. Ez egyáltalán nem jelentett törvénytelenséget vagy elnyomást. Az egyház cserébe kiterjedt adományokat kapott vagy bizonyos előjogokat (bár ezt nem mindig sikerült érvényesíteniük, mint ahogy az Magdeburg esetében is látni lehet) és igényt tarthatott arra, hogy a király megvédelmezze. Thietmar az egyház feletti uralkodói hatalom eszmei alapját akkor fejti ki, I. Ottó koráról szólva említi a „testben-lélekben kimagasló” Arnulf bajor herceg esetét: „Akkora hatalma volt, hogy kénye-kedve szerint osztogatta az ottani püspökségeket. De miután életében számtalanszor bizonyítva erényes voltát, meghalt, nem hagyta utódaira ezt a nagy méltóságot. Csakis a mi királyaink és császáraink jogosultak erre, mert ők a leghatalmasabb úr helytartói ezen a földön és méltán állnak a lelkek pásztorai felett. Sértő lenne ugyanis, hogy a püspökök, akiket Jézus a maga példájára a föld fejedelmeivé tett, alá legyenek vetve bárki másnak, mint azoknak, akik az Úr példája szerint a korona és áldás dicsőségével minden más embert felülmúlnak.”  Ezt a jogot legmesszemenőbben I. Ottó használta ki, amikor a testvérét, Brunót tette kölni érsekké és a saját törvénytelen fiát, Vilmost ültette a mainzi érseki székbe, Trier érsekévé pedig szintén egy rokonát nevezte ki.  Egy másik alkalommal egyenesen az isteni útmutatás nyilatkozott meg Ottón keresztül: egy álom hatására az első útjába akadó szerzetesnek juttatta a magdeburgi püspökséget (ezt a törvényes választás is megerősítette).  Ellenpéldaként Thietmar egy legendába hajló eseményt beszél el: amikor Ottó nem akart beleegyezni a törvényesen megválasztott Gero kölni érsek beiktatásába, egy karddal felfegyverzett angyal jelent meg előtte és megfenyegette.   Thietmar a két esetet egyazon módon kezeli: Gero beiktatásának körülményeiben nem a császári önkényt látja, hanem az isteni kegyet, amely „feltárta a császárnak azt, amit meg akart valósítani ezen a földön.” III. Ottó halála után többen is vetélkedtek a királyi trónért. Henrik bajor herceg indult a legnagyobb eséllyel, ugyanis ő intézte a császár temetését és ezzel az ürüggyel sikerült megkaparintania a birodalmi felségjelvényeket.  Thietmar szerint Henrik egyáltalán nem is akart király lenni és maga helyett Ottó karintiai herceget, I. Ottó unokáját ajánlotta. Ez valószínűleg egy tudatosan kiszámított álszerény gesztus lehetett; Henrik alighanem tudta, hogy Ottó visszautasítja a kérést.   A trónra ketten pályáztak rajta kívül: Hermann sváb herceg és Ekkehard, Meissen grófja. Mindkettejüket sokan támogatták, ám a szász előkelők (leghatalmasabbak az egész birodalomban) végül mégis Henrik mellé álltak és úgy döntöttek, „ő uralkodjon Krisztus segedelmével és a születése jogán.”  A választás után és a koronázás előtt nem sokkal Ekkehardot személyes ellenségei meggyilkolták.  Hermann fegyvert fogott az új király ellen és elűzte a Henrik-párti strasbourgi püspököt. „A herceg tudta nélkül a svábok egy megvetésre méltó csapata a legcsekélyebb félelem nélkül benyomult az Istenanya székesegyházába, hogy zsákmányt szerezzen. Teljesen kifosztották és bűneiket tetézve lángba is borították Isten házát..Bár Hermannt lesújtotta ez a bűn, mégsem torolta meg, mert túlságosan nagy volt a vétkesek száma.”  Amikor Henrik elfoglalta a Hermann-párti Konstanz városát, „néhány tanácsosa gonosz módon arra bíztatta, mérje a városra ugyanazt a büntetést, amelyet Strasbourg kapott…Henrik azonban, aki félte Istent és teljesen biztos volt a győzelmében, elutasította ezt a szentségtörő javaslatot. Inkább a herceg földjeit prédálta fel. Végül, a szegények jajveszékelésétől lesújtva visszatért Frankföldre.” II. Henriket Thietmar az egyház pártfogójának tartja: cselekedetei közül (érthető módon) leghosszabban a merseburgi püspökség újjáalapításával foglalkozik, de leírja azt is, hogyan alapított Henrik püspökségeket Bambergben és Bobbióban.  Ez a csaknem tökéletes uralkodó súlyos bűnt követett el az egyház és a kereszténység ellen, amikor 1005-ben a keresztény lengyel uralkodó, Merész Boleszláv ellen a pogány ljuticsokat hívta segítségül. Az elszörnyedt krónikás három fejezeten keresztül részletezi a pogányok szertartásait és soha nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy mindez mennyire idegen a kereszténységtől. „Íme, ilyen harcosok jöttek segítségünkre, akik egykor szolgáink voltak, ám gonoszságunk miatt szabad emberekké váltak. Óvakodj, olvasóm társaságuktól és babonás praktikáiktól. Hallgasd inkább és fogadd meg az Úr igéjét!” A hadjárat nemcsak erkölcsi szempontból volt megkérdőjelezhető (ti. egy keresztény uralkodó pogányokkal szövetkezett a keresztények ellen), hanem katonailag sem ért el eredményt. Thietmar ugyan nem mondja ki nyíltan, de a ljuticsok pogány vallásának részletezésével sejteti, hogy a kudarc a kereszténységet eláruló császár isteni büntetése volt; a szövetség nemcsak erkölcsileg volt káros, de katonailag is, mert a pogány segédcsapatok fegyelmezetlenek voltak. „Innét [ti. az Oderától] elindulva a viszálykodó vezéreik által irányított csapatok átkeltek az Oderán.” A lengyel király visszavonult a túlerő elől, Thietmar ezt mégis kudarcként fogta fel és a pogány szövetségeseket okolta. „Ha nem kellett volna várakoznunk a hosszan habozó ljuticsokra, azok, aki közülünk elől jártak, sátraikban lephették volna meg és gyűrhették volna le az ellenséget.”  A szövetséget egyedül az mentegethette volna, hogy Henrik megpróbálja keresztény hitre téríteni a ljuticsokat, de ez nem történt meg. Egy későbbi hadjárat során Henrik még kártérítést is hajlandó volt fizetni nekik az egyik istenük meggyalázásáért. ”A ljuticsok- írja Thietmar egy 1017-es hadjáratról- visszatértek országukba, dühöngve és panaszkodva az istennőik egyikét ért gyalázat miatt. Hermann őrgróf kísérőinek egyike ugyanis egy követ vágott az istennő képével díszített zászlóhoz. Amikor mindez a császár tudomására jutott, tizenkét fontot fizetett nekik kárpótlásul.” Thietmar krónikája a német-római császárság és a korabeli Közép-Európa történetének egyik kiemelkedő forrása. A szász császárokról szóló sokszínű, a negatívumokat sem takargató leírás világossá teszi, miben is áll a mű értéke: a krónikaíró püspök a korabeli valós történések és a róluk szóló elképzelések színes és tartalmas ötvözetét hagyta az utókorra

Jegyzetek
Joseph R. Strayer (főszerkesztő): Dictionary of The Middle Ages (New York, 1989) XII. kötet 27-28. Nem részletezi, milyen fokú rokonságról van szó; Thietmar maga is utal arra, hogy az anyai nagyapja I. Ottó rokona volt.
August Potthast: Bibliotheca Historica Medii Aevii (Graz, 1957) II. kötet 1061.oldal
Thietmar krónikájának angol nyelvű fordítását közli: David Warner: Ottonian Germany. The Chronicon of Thietmar of Merseburg. A további hivatkozásoknál a római szám a krónika könyveit jelöli, az arab szám a fejezeteket. I. 1
I. 19
Róbertre: Thietmar VII. 30, Rudolf jellemzése Thietmar VII. 46
Arduin jellemzése IV. 54.
IV. 58
V. 10
II. 3
Berengárról: II. 5; Liudolfról és Konrád hercegről: II. 8; Thietmar nagyapjáról: II. 28
II.30
Thietmar II. 44-45.
A császári tett megítélése: II. 28; az expápa halála és szent volta: IV.62
Thietmar II. 35
I.24
I.24
I.8.
I.5, a házasság felbontásáról I. 19
A privilégium ismertetése: III.1.
III.13
III.14
III.16
III.14
A II. 37. szerint az első püspök, Boso még arra is képtelen volt, hogy megtanítsa őket imádkozni, pedig egy fejezettel azelőtt Thietmar külön kiemeli,hogy Boso a térítő tevékenysége miatt kapta Merseburgot.
III.16
III. 20-23
II.  Ottó halálának leírása: III.25, a Giselherre vonatkozó idézet:V.39
IV.10
IV.44. és 46.
IV.30
IV.44-45.
VI.38
VI.62
VI.72.
I.26
Strayer IX. kötet 301. oldal; nem nevezi meg a trieri érseket.
II.26
II.24
II.27
IV.50
V.25
V.3
V.-5-7
V.12
V.13
Merseburg: V. 41, VI. 1, 17., 102; Bamberg:VI. 30-32, Bobbio: VII.2
VI. 23-25, az idézet a VI. 25 végéről való
VI.26
VII.64.

FELHASZNÁLT IRODALOM:
POTTHAST, August: Bibliotheca Historica Medii Aevii, Graz, 1957.
STRAYER, Joseph R.  (főszerkesztő):Dictionary of The Middle Ages, New York, 1989.
WARNER, David: Ottonian Germany. The Chronicon of Thietmar of Merseburg, Manchester, 2001.

Johannesz Angelosz, 2010.06.02.

 

 
Fórum: legfrissebb
Posted by Amokfutokova - nov.. 19, 2017 18:23
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:40
Posted by Ív Béla - nov.. 19, 2017 17:28
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:18
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 15:15
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 312 vendég böngészi