AutoalkatreszOnline24.HU

A Római Köztársaság Válsága - A Polgárháborúk kora

A válság okai
A Krisztus előtti második századra Róma a Földközi-tenger medencéjének nagyhatalmává vált, ez azonban súlyos következményekkel járt.  Ahogy nőtt a birodalom, egyre több katonára volt szüksége az államnak, ám a harcok pont azt a társadalmi réteget (a kisbirtokos parasztságot) tették tönkre, amely megfelelő vagyonnal rendelkezett a hadviseléshez. A tönkrement parasztok nagy része eladta földjeit a gazdagabb réteget képező nobilitasnak (ide a senatusi rend, illetve az előkelő patríciusok utódai tartoztak), akik azonban az egyre növekvő földjeiken nem az elszegényedett parasztokat, hanem rabszolgákat alkalmaztak. Így a kisbirtokosok számára egyetlen eladható érték maradt: a szavazati joguk. A tönkrement parasztok tehát Rómába költöztek, megvásárolható szavazatukkal a nobilitas bábjává váltak. Mindig oda álltak szavazatukkal, ahonnan több támogatást (például élelmiszert) várhattak. Ebből az elzüllött rétegből alakult kis a proletariátus, nevük a proles(=gyermek, ivadék) szóból ered, mivel utódaikon kívül semmi egyebük nem volt. Az itáliai szövetségeseknél sem volt jobb a helyzet, mivel ők (habár kivették részüket a harcokból) a zsákmányból nem részesültek.  A római polgároknál rosszabb feltételek mellet éltek, hiszen nem kérhették a népgyűlés segítségét, nem védték őket törvények a testi fenyítés ellen sem.  A terjeszkedő nagybirtokosok az ő földjeiket is elnyelték. A feszültség tehát egyre nőtt a társadalmi rétegek között, a nobilitas különböző csoportjai harcba szálltak a hatalomért, kiegészülve az adóbérlést a kezében tartó lovagrenddel. Az államszervezet sem volt alkalmas a továbbiakban a birodalom kormányzására, hiszen a köztársasági alkotmány egy városállam irányítására volt tervezve.  A nagy területeknek hosszú ideig tisztségben maradó vezetőkre van szüksége, mivel a folyamatosan, rövid időközönként egymást váltó vezetők nem tudják átlátni és alaposan orvosolni a problémákat. Ehhez hatalomközpontosításra lett volna szükség, a nobilitas viszont nem akart lemondani vezetői szerepéről, így „a zsarnokság megakadályozásának” hangzatos jelmondatával vétóztak meg minden ilyen javaslatot. A hadsereg meggyengülésének is számos jele mutatkozott (a 138 körül kitörő rabszolgafelkelés nehézkes leverése), egyelőre azonban erre sem találtak megoldást.

Próbálkozások a problémák orvoslására
Kr.e. 133-ban Tiberius Sempronius Gracchus néptribunus azt javasolta, hogy újítsák meg a Licinius Sextius - féle földtörvényt, vagyis a megmaradó földtöbbletet osszák ki a háború miatt tönkrementek között (30 iugerum jut 1 parasztra). Ennek végrehajtásához Tiberius Gracchus kinyilvánította igényét a pergamoni felkelés leverésekor megszerzett vagyonra. Háromfős bizottságot választott a népgyűlés a javaslat végrehajtására (ilyen eljárás a római államban még nem fordult elő), Tiberius Gracchus pedig a következő 10 évre jelöltette magát néptribunusnak, hogy az elkezdett munkát befejezhesse. Ez nagy felháborodást keltett, egy tömegverekedés során Tiberius Gracchus-t és híveit agyonverték. Tiberius öccse, Caius Gracchus azonban folytatta bátyja munkáját, széles ellenzéket állítva szembe a nobilitasszal.  Kötelezte az államot a szegény polgárok támogatására (a polgárok olcsó gabonát vehettek az állami raktárakból), a provocatio (néphez való fellebbezés) jogát kiterjesztette az egész hadseregre, megtiltotta a 17 éven aluliak besorozását. Útépítésekbe kezdett, mellyel munkához juttatta a szegényeket, a lovagrendi vállalkozókat, és segítette falusiak közlekedését (a piacok felé). A lovagokra bízta a provinciákon belüli visszaélések kivizsgálását. Caius Gracchust 122-re is megválasztották néptribunusnak. Ekkor a latin jogú (tehát az itáliai) szövetségeseknek római polgárjogot akart adni, ám mialatt Afrikában volt, néptribunustársa egy teljesen alaptalan földtörvénnyel túllicitálta Caius Gracchust, hogy elnyerje hívei bizalmát. Caius Gracchus coloniákat akart létrehozni Afrikában, a másik néptribunus azonban próbálta ezt megakadályozni, ezért azt híresztelte, hogy Iuno istennő nem helyesli az Afrikai letelepítést. Caius Gracchus mégis előterjesztette a javaslatát, összecsapás történt Optimus consul kísérete és Caius hívei között. A senatus csak erre várt. Kijelentette, hogy az állam veszélyben van, és (Róma történelme során először) rendkívüli teljhatalommal ruházta fel a consult. A két párt között fegyveres harcra került sor, Caius Gracchus hívei alulmaradtak, Gracchus megölette magát rabszolgájával. A hadsereg reformjára Caius Marius révén került sor. Hivatásos hadsereget állított fel, mely tizenhat év szolgálat után földadományban részesülhet. A hadsereg szolgálatáért állandó ellátást és zsoldot kapott. Marius a seregbe az önként jelentkező proletárokat sorozta be, megoldva ezzel az elszegényedett parasztok tönkretételéből adódó létszámproblémákat.  A katonák egyéni boldogulása ebből fakadóan ettől kezdve attól függött, hogy az őket irányító hadvezér milyen sikeres, hiszen csak egy sikeres hadvezér tudta biztosítani a megfelelő jutalmat és a hadizsákmányt. Ezáltal az is kiderült, hogy a belső hatalmi harc is eldönthető a hadsereg segítségével. Ettől a pillanattól fogva megindult a harc a populárisok ( az új alkotmányt szorgalmazó néppártiak) és az optimaták (előkelők) között a katonák kegyeiért. Tehát elmondható, hogy Marius hadseregreformja lehetőséget adott a politikai harcok fegyveres eldöntésére, vagyis a polgárháborúra. A hatalmas birodalom irányításához arra volt szükség, hogy a hadsereg, és a szakemberekből álló hivatalnokok támogatását élvezve egyetlen személy kapja meg a kormányzati hatalmat (innen pedig egyenes út vezet a császárság felé). Ez azonban csak a nobilitas hatalmának megtörésével lehetséges. A nobilitas pedig nyílvánvalóan ellenezte a „zsarnokságot. Ezt a két mozgalmat képviselte a Gracchusok működése alatt kialakult két párt.

Az első szakasz – Marius és Sulla versengése
A Marius-féle haderőreform tovább növelte az itáliai szövetségesek létszámát a hadseregben, így újra napirendre került a szövetségesek polgárjogának kérdése. Livius Drusus Kr.e. 91-ben fel is vetette ennek a lehetőségét, ám javaslatát visszautasították, vele pedig orgyilkosok végeztek. Ennek következtében kirobbant az úgynevezett „szövetséges háború”, melyben a lázadók államszövetséget hoztak létre. A római hadsereget ekkor már igazából nem a consulok, hanem a legatusként (vagyis teljhatalommal rendelkező megbízott) melléjük rendelt hadvezérek, ez esetben Caius Marius, Cornelius Sulla és Pompeius Strabo vezették. 88-ra sikerült leverni a rómaiak előnyös ajánlata (polgárjog a fegyvert letevőknek) miatt megosztott lázadó szövetséget, azonban Rómában újra feszültté vált a politikai helyzet a pártok között, ráadásul keletről Pontosz fenyegette támadással a birodalmat, VI. Mithridatész Eupatór vezetésével. Mithridatész betört Asia provinciába és elfoglalta. Rómában heves vita tört ki arról, hogy ki vezesse a háborút Pontosz ellen. A senatus a nagyon tehetséges Cornelius Sullára akarta bízni a római hadsereget, a populárisok jelöltje viszont a hadseregreformja és a numida uralkodó, Jugurtha ellen vezetett sikeres hadjárata révén komoly érdemekre szert tevő Marius volt. A populárisoknak sikerült elérni, hogy a népgyűlés proconsullá válassza Mariust és rábízza a hadsereg irányítását. Azonban Sulla és katonái ezt nem voltak hajlandóak elfogadni, feldúlták Rómát a „zsarnokságtól való megszabadítás” címszava alatt, Marius pedig Afrikába menekült, a városban maradó hívei közül sokkal végeztek. Sulla visszavonta a Marius által hozott törvényeket és korlátozta a néptribunusok, valamint a népgyűlés jogkörét. Ezek után Sulla elindult Pontosz felé. Rómában pedig hamarosan újra összegyűltek Marius hívei Cornelius Cinna, a 87-es éve egyik consulának vezetésével, aki kezdeményezte Sulla rendelkezéseinek törlését. Marius is visszatért seregével, melyben már felfegyverzett rabszolgák is voltak. Blokád alá vette Rómát, a benti rabszolgáknak szabadságot ígért, elérve ezzel, hogy megnyíljanak a város kapui. Marius vérfürdőt rendezett az ellenpárt tagjai között. A következő évre Cinnát és Mariust (már hetedszere) választották consullá, Sulla törvényeit pedig visszavonták. Követeket küldtek Pontoszba Sulla leváltására, ahol ezalatt Sulla sikeresen vezette a hadjáratot. Mithridatész békét ajánlott, melyet Sulla a Római események hallatára el is fogadott. Kr.e 83-ban visszatért hazájába (Marius ekkor már halott volt) több győzelem (többek között az ifjabb Marius ellen) után visszafoglalta a várost, seregével pedig egész Itáliát megtisztította a mariánusoktól.  82-ben Sullát dictatorrá választották, hatalmát nem korlátozták időben. Elsőként közzétette az úgynevezett proscriptio-t(kihirdetés, kiírás). Erre a listára gyakorlatilag bárki felkerülhetett. A proscribáltak megöléséért két talentum jutalom járt. A proscribáltakat a földjükért, vagy egyszerűen haragból gyilkolták meg. Sulla leges Cornaliae név alatt sok törvényt bocsátott ki, melyek nagy része az optimaták érdekeinek kedvezett. A consulok és a praetorok a szolgálati évük letöltése után mehettek csak más tartományba. Emelte a praetorok, a quaestorok és a senatus tagjainak létszámát (utóbbiak saját hívei közül kerültek ki). Korlátozta a néptribunusok jogait és ettől kezdve csak a senatus által már jóváhagyott törvényjavaslatokat terjesztették a népgyűlés elé.
Sulla letelepítette veteránjait, majd Kr.e 79-ben (valószínűleg betegség miatt) váratlanul lemondott. Rendelkezéseiben rengeteg az ellentmondás, hiszen úgy akarta megerősíteni a senatus hatalmát, hogy magát a tanácsot háttérbe szorította dictatori címe révén. A hadsereg földigénye éppen a nobilitas birtokait veszélyeztette.

Sulla utáni időszak
Sulla után a feszültség megmaradt. Aemilius Lepidus megpróbálta visszaállítani a néptribunusok jogait, az élére állt a veteránok miatt földjüket vesztett birtokosok és mariánus veteránok felkelésének, ám a senatus küldöttje, a tehetséges Pompeius leverte a felkelést. Kr.e. 73-ban sor került egy thrák rabszolga, Spartacus által vezetett lázadásra. A rabszolga sereg számos győzelem után váratlanul Róma ellen indult. A senatus rendkívüli teljhatalommal ruházta fel Licinius Crassus praetort, aki helyreállította a hadsereg fegyelmét. Spartacus át akart kelni Szicíliába, ám ez nem sikerült, Crassus pedig lezárta a Brutiumi-félszigetet, elvágva ezzel az északra vezető utat. Ezalatt Pompeius is elindult Hispániából(ahol mariánusokra vadászott). A döntő összecsapást Apuliában vívták, Spartacus elesett, a rabszolgák pedig vereséget szenvedtek. Ezek után szörnyű megtorlás vette kezdetét, rabszolgák ezreit feszítették keresztre. A győzelem után Pompeius és Crassus is consuli rangot kapott, felszámolták Sulla törvényeit, visszaállították a néptribunusok jogait. Eközben (Kr.e. 74-ben) kitört a harmadik mithridatészi háború, Licinius Lucullus kapta a feladatot, hogy legyőzze a pontoszi királyt. Számos győzelem után Mithridatész apósához menekült Armeniába, Lucullus azonban ide is követte és elfoglalta a fővárost. De mivel nem engedte katonáinak a fosztogatást, a sereg fellázadt és elhagyta a hadvezért, aki így kénytelen volt hazatérni és visszavonulni a politikai közélettől. A senatus Pompeiusnak szavazott bizalmat és teljhatalmat, hogy szembenézhessen Mithridatésszal, valamint, hogy véget vessen a földközi-tengeri kalózok portyázásának. Pompeius – 500 hajós flottával és 6000 talentumnyi ezüst értékű támogatással – könnyedén teljesítette a feladatot; Pontoszból tehát római tartomány lett. Pompeius ezután Szíriát is provinciává tette, elfoglalta Judeát, melyből kliens királyság lett. Pompeius még Sullától megkapta a Magnus (Nagy) melléknevet („Nagy vagy te is, mint Nagy Sándor maga”).  Pompeius elismert hadvezér volt, nem is foglalkozott mással, mint a csatákkal. Megtehette volna, hogy ekkora hatalommal és hadsereggel Rómát az irányítása alá vonja, ám ő nem politizált. Mindig azt a pártot támogatta, amelyik segítette őt a katonai érvényesülésben.

Az első Triumvirátus (Kr.e. 60-49)
Ekkorra azonban már (Crassuson és Pompeiuson kívül) egy harmadik jelentős személy is megjelent a politika színpadán: Caius Julius Caesar, a popularisok pártjának akkori vezéralakja. Habár a nemzetsége alapján a társadalom legfelsőbb rétegébe tartozott, családi kapcsolat fűzte Mariushoz (nagynénje volt a hadvezér felesége), Caesar maga pedig Cornelius Cinna lányát vette feleségül. Így tehát több szállal is kötődik a néppárthoz. Pompeius Kr.e. 62-ben visszatért hazájába, majd szélnek eresztette hadseregét(úgy gondolta, anélkül is befolyása alatt tarthatja a senatust). Ezzel azonban elérte, hogy az optimaták ellenezték minden követelését, többek között nem hagyták a veteránföldek kiosztását katonái között. Pompeius így a populárisokhoz fordult, Caesar pedig felismerve a helyzet lehetőségeit titkos alkut kötött Pompeiusszal és Crassusszal, mely szerint egymással összhangban cselekednek. A politikai szövetséget pedig a korábbi háromtagú (triumvir) testület után triumvirátusnak keresztelték el. A házasságaik csak elmélyítették a kapcsolatot (Pompeius Caesar első lányát, Caesar második felesége pedig Pompeius egyik hívének lánya volt). Caesar 59-es consulsága alatt két agrártörvény-javaslatot terjesztett a senatus elé, mely szerint majdnem húszezer embert (főleg Pompeius katonáit) kell ellátni földdel. Caesar intézkedéseivel lassan háttérbe szorította a senatust. Kedvezett Pompeius keleti terveinek, Crassus barátainak kérésére pedig csökkentette az Asia provinciát érintő adóbérlési összeget. Elérte, hogy a közvéleményt rendszeresen tájékoztassák a politikai eseményekről, a történéseket mindennap közzétették a Forumon (Caesar ezáltal kiadta a világ első napilapját acta diurna néven). Caesar rendkívüli megbízatásként Galliába vonult és visszaszorított a barbárokat a Rajnán túlra. Sikerült teljesen meghódítania Galliát, ám ezalatt Rómában az optimaták újra mozgolódni kezdtek. Caesar ezért találkozót szervezett a triumvirátus számára Lucában, és kétszáz senatort is hívott. A megállapodás szerint Pompeius és Crassus consulságot kapott és ötéves hadvezéri megbízatást Hispániában illetve Szíriában, Caesar pedig Galliában, hogy Róma tovább terjeszkedhessen. Crassus háborút indított a Szíriában található Parthus Birodalom ellen, azonban hiába harcolt sikeresen, a parthusok megvesztegették a vezetőket, a sereget tőrbe csalták, majd bekerítették, Crassust pedig megölték. Caesar is gondokba ütközött, mivel sikerei ellenére Kr.e 53-ban nem várt felkelés tört ki Vercingetorix avernus uralkodó irányításával. Caesarnak végül sikerült levernie a lázadást. A senatus ezalatt váratlan lépésre szánta el magát: Pompeius korlátlan hatalmat kapott, melynek következményeként feszültség alakult ki közte és Caesar között, Crassus halálának híre pedig megszüntette az együttműködés lehetőségét. Caesar a 48-as évre is consulságot akart, így kérvényt nyújtott be, hogy távollétében is pályázhasson, miközben seregét és hadvezéri tisztségét is megtartja.  Pompeius azonban a személyes pályázást szorgalmazta, valamint, hogy a városon belül hadsereg ne tartózkodhasson. Caesar végül 49-ben átlépte a határt seregének egyetlen legiójával, Pompeius pedig a Balkánra hátrált, hogy sereget szervezzen Caesar ellen. Rómában Aemilius Lepidust (Caesar barátját) bízták meg a consuli poszt ideiglenes elfoglalásával, Caesar viszont lefoglalta az államkincstárat, Pompeius otthon maradt katonái pedig átálltak az ő oldalára. Caesar szétverte a balkáni sereget és még 49-ben elindult Hispánia felé, hogy legyőzze Pompeius megmaradt haderejét, aminek megtétele után Lepidus dictatornak nevezte ki Caesart. A címet Caesar elvileg tizenegy napig birtokolhatta; 48-ra megválasztották consulnak. Pompeius eközben Egyiptomba menekült, ám partraszállásakor a király emberei meggyilkolták. Caesar Egyiptomba érve beleavatkozott a trónviszályba, a kiskorú XIV. Ptolemaiosz mellé Kleopátrát ültette a trónra. Caesarnak az itteni felkelés leverése után rögtön Kis-Ázsiába kellett utaznia, hogy egy ottani lázadásnak is véget vessen. 47-ben ezt meg is tette, visszatért Rómába, ahol azonban már feszült volt a helyzet az adóbérlési viták miatt. Az eladósodottak fegyveres felkelést szerveztek, Caesar azonban megoldotta a helyzetet: egy évi adót elengedett a magas lakbért fizetőknek, ezenkívül igyekezett javítani a mezőgazdaság helyzetén, így Kr.e. 46-ra ismét consuli rangot kapott.  Afrikában legyőzte a Pompeius két fia által szervezett hadsereget. Kr.e 44-ben, mialatt Caesar a parthusok elleni hadjáratára készült, összeesküvést szerveztek ellene Iunius Brutus, Caius Cassius és Decimus Brutus vezetésével: március 15-én a senatus épületének lépcsőjén gyilkolták le.

Caesar rendelkezései a válság megszüntetésére
Kr.e 44-ben életfogytig megkapta a dictatori címet, helyettesei Marcus Antonius és Lepidus voltak. Ezen felül pontifex maximus-i és néptribunusi címet viselt. Örökös censori méltóságban élt és viselte az imperator titulust is. Ezekből világosan kitűnik, hogy a királyi hatalom minden eszköze a kezében volt. Rendkívüli nagyvonalúsággal alkalmazta a clementiát(megbocsátást), hogy a polgárháborúk alatt meggyengült polgárságot megerősítse. Csökkentett a rabszolgák számát, megtiltotta a nagyobb mennyiségű pénz birtoklását, mely által sok megtakarított pénz került az iparba és a mezőgazdaságba. A veteránok mellé sok római polgárt is telepített a coloniákba, csökkentette az ingyen gabonából élők számát és a városi zsúfoltság mértékét.
Mindezen felül még naptárreformot is végrehajtott, mellyel bevezette a 4 évenkénti szökőnapot.

Caesar halála után
Lepidus vezetésével Caesar veteránjai bosszút esküdtek, ám a senatus lecsitította őket Caesar intézkedéseinek érvényben tartásával és a dictatori cím eltörlésével. Caesar végrendeletének hatására mégis kitört egy mozgalom a gyilkosok ellen. Ebben a kaotikus helyzetben érkezett Rómába Caesar fiává fogadott tizenkilenc éves unokaöccse, Caius Iulius Caesar Octavianus.

Octavianus és az egyeduralom
Octavianus Ceasar híveivel és az ellenséges senatorokkal is tárgyalásokba kezdett. Marcus Antonius ezt ellenezte, hamar megromlott a viszony közöttük. Valójában mindketten a dictatori cím örökléséért küzdöttek. Antonius a gyilkosok ellen indult, miközben Octavianus a senatus tagja lett és elérte, hogy a megengedettnél tíz évvel korábban pályázhasson bármiféle címre. Octavianus a két consul társaságában legyőzte Antonius seregét, azonban őt magát elengedték. A consulok elestek a csatában, így a sereg vezetése Octavianusra maradt. A senatus ellenségnek nyilvánította Antoniust és Lepidust. A tanács azonban már Octavianus számára is ellenfélnek számított, seregeivel bevonult Rómába, ahol consullá választotta a megfélemlített tanács. Octavianus ezután Caesar gyilkosait száműzetésbe küldte, Antoniust és Lepidust visszafogadta. Kr.e 43-ban, miután mindhárman nyíltan szembekerültek a senatusszal megalapították a második triumvirátust, melynek segítségével öt évre rendkívüli teljhatalmat kaptak. Philippinél sor került a Caesar-gyilkosok legyőzésére, akik öngyilkosságot követtek el. Ezek a sikerek szükségtelenné tették a triumvirátus létét. Lepidus lemondott, Antonius és Octavianus látszólagos egyetértésben tovább munkálkodott. Octavianus földosztása során összetűzésekre került sor, melyet kihasználtak Antonius rokonai, hogy Octavianus ellen hergeljék a népet. Maga Antonius eközben a parthusok ellen harcolt, de a hírek hatására felvette a kapcsolatot Pompius fiával Sextus Pompeiusszal, felvetve a háború lehetőségét Octavianus ellen. A katonák azonban nem voltak hajlandóak egymással harcolni, a két fél végül felosztotta a birodalmat. Sextus Pompeius ezalatt elfoglalta Szicíliát, rengeteg rabszolga szökött hozzá, hogy alkalmazza őket seregében. Octavianus megegyezett Antoniusszal, aki hajókat adott neki. Octavianus serege (a kiváló hadvezér, Agrippa vezetésével) felszámolta Sextus Pompeius haderejét. Pompeius később merénylet áldozata lett. Marcus Antonius eközben kiszorította a parthusokat Szíriából, ám az Octavianustól való félelme miatt nem mert ellentámadást vezetni. Egyiptommal kötött szövetsége révén megismerkedett Kleoptárával, aki haláláig szeretője maradt. Octavianus ezek után Antonius ellen kezdett agitálni, rámutatva arra, hogy Róma területeket engedett át Egyiptomnak és arra, hogy Antonius következő parthiai hadjáratai fele annyira sem voltak sikeresek, mint amennyire veszteségesek. Az már csak olaj volt a tűzre, mikor Octavianus Antonius halála előtt felbontotta annak végrendeletét, melyben azt kérte, hogy Alexandriában temessék el. Octavianus, miután elnyerte a római nép többségének bizalmát, háborút indított Marcus Antonius ellen. Kleopátra javaslatára Antonius tengeri ütközetet kezdeményezett, melyre Kr.e 31-ben Actiumnál sor is került. Antonius hajói kétszeres túlerőben voltak, ám Kleopátra hajóhada váratlanul elmenekült a csatatérről, Antonius utána sietett, magára hagyva flottája nagy részét. A megmaradtak kemény harc után megadták magukat Agrippának (ezúttal is ő vezette Octavianus hadseregét). A győzelem után Octavianusnak már nem kellett komoly ellenállásra számítania, hiszen Antonius megmaradt hadereje rövidesen átpártolt hozzá. Antonius és Kleopátra pedig a helyzet reménytelensége láttán öngyilkosságot követtek el. Octavianus megölette a birodalom fiatal trónörökösét, provinciává téve ezzel Egyiptomot.

Új korszak kezdete
Az actiumi csatával tehát lezárult a polgárháborúk sorozata, a demokráciát pedig végleg felváltotta az egyeduralom Rómában. Igaz, Octavianus egy ideig még igyekezett leplezni törekvéseit, nem vállalta a dictatori címet, inkább a consuli és cenzori rangot viselte. Hamarosan azonban Agrippa princeps senatus-nak (a senatus fejének) nevezte ki, a kormányforma pedig principátus lett. A princeps senatus korábban a legmagasabb rangú senator volt, akinek a véleményét elsőként kérték ki egy javaslatról. Egész életére felvette a tribunica potestas-t, melytől személye szent és sérthetetlen lett, vétójogot kapott bármilyen állami ügyhöz. Kr.e 27-ben Octavianus váratlanul lemondott triumviri hatalmáról, ám ez is csak egy ügyes húzás volt tőle. A senatus pár nappal később Augustus, vagyis fenséges névvel illette. Ez pedig egyenes lépés volt a császárkultusz felé.

Borgia
FÓRUM
 
Fórum: legfrissebb
Posted by Amokfutokova - nov.. 19, 2017 18:23
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:40
Posted by Ív Béla - nov.. 19, 2017 17:28
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:18
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 15:15
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 340 vendég böngészi