AutoalkatreszOnline24.HU

Caius Iulius Caesar (2)

A történettudomány és a világirodalom Caesarról igen különböző portrékat rajzol. Voltaire szerint egy pénzsóvár bandita volt, Dante ezzel szemben hérosnak állítja be. Egyesek a köztársaság megdöntőjének és a diktatúra megalkotójának, míg mások a régi római értékek visszaállítójának tekintik. Ahogy rendszeréről, úgy személyiségéről sincs egybehangzó vélemény. Theodor Mommsen szerint elsőrangú politikus volt, míg mások szerint csak hadvezérnek volt jó. Mindezek figyelembevételével csak az eltérő vélemények, művek és források vizsgálatával lehet olyan képet alkotni Caesarról, ami megközelíti a valóságot.

Caesar élete a galliai hadjáratig (Kr.e. 102/100.-Kr.e. 60.)
Iulius család történelmi felemelkedését Kr.e. 270-től számíthatjuk. Ekkor kapta meg Flavius Iulius használatra a szenátustól Etruria és Umbria vidékeit, Arretium és Arminium központokkal. Flavius Iulius 47 éves volt ekkor, de volt három felnőtt fia is: Lucius, Quintus, és Vibius. A család számára a szenátus általánosságban Róma északi határainak őrzését, a gall törzsek szemmel tartását, a betöréseik megakadályozását, és a római földek lehetőség szerinti kiterjesztését szabta feladatul cserébe a két tartomány feletti ellenőrzés átengedéséért. A Iuliusok két év alatt elfoglalták Segestát és megszilárdította Róma uralmát északon.  Mindazonáltal Flavius úgy érezte, hogy ideje a nemzetközi politika szintjére emelni a családot. Ezért Kr.e. 268 telén Herennius Postumius vezetésével egy hajórajon követséget indított, melynek feladata a pun, numidiai és ibér népekkel való szövetség, illetve kereskedelmi szerződések megkötése volt. Előkelő és ősi patrícius nemzetségből származott. Apját szintén Caius Iulius hívták, aki praetor,  majd proconsul  volt Asia provinciában. Anyja, Aurelia az Aureliusok előkelő, de plebejus származású nemzetségéből származott. Ő maga Venus istennőig és Aeneas trójai herceg fiáig vezeti vissza családfáját, amit meg is említ Iulia nevű nagynénje temetésén. „Julia néném nemzet¬sége anyai ágon királyoktól származik, apai ágon a halhatatlan istenekkel rokon. A Marcius Rexek ugyanis Ancus Marciustól származnak—anyám is ezt a nevet viselte; a Juliusok pedig Venustól, s a mi családunk ezek nemzetségéből való.”  Caesar életét és a politikai állásfoglalását nagyban befolyásolta az, hogy Iulia nagynénje az idősebb Caius Marius felesége és a nagy reformátor anyja volt.

Élete Sulla diktatúrájáig (Kr.e. 102/100.- Kr.e. 82.)
A történelmi életrajz két neves képviselője a görög Plutarchos és a római Suetonius is részletes Caesar-életrajzot írt, de mindkét mű bevezető fejezet eltűnt az évek során. Ezért születésének körülményeiről nem sokat tudunk. A források alapján visszakövetkeztethetünk a születési évére.  Az elfogadott a Kr.e. 100, de az általa betöltött tisztségek korkövetelményei alapján a dátum Kr.e. 102-re tolódik ki. Egyedül a születési hónap vitathatatlan, ami Quintilis hónapjára esik. Ezt még életében tiszteletére júliusnak nevezték át. Amikor tizenöt éves lett, apja meghalt, így rá hárult a családfő szerepének betöltése. Valószínűleg befolyásos rokonoknak és főleg anyjának, Aureliának köszönhette, hogy ilyen fiatalon megválasztották flamen dialisszá. Így Kr.e. 84. körül Caesar lett Jupiter legfőbb papja. A tisztség elnyerésének két fontos feltétele volt:
a megválasztandónak patríciusnak kellett lennie 
a szülőknek confarreatiónak  nevezett különleges és ősi szertartás keretében kellett házasságra lépni.
A papi tisztség terhes lehetett Caesar számára, hiszen nagyon sok formális kötelezettsége volt, melyekhez több korlátozás is kapcsolódott. Jupiter papjának tilos volt lóra ülni, sereget látni, két napnál tovább a városon kívül időzni, nem viselhetett csomós tárgyat és gyűrűt, nem volt szabad dolgozó embert látnia és a tisztség elnyerésével köteles volt ő maga is confarreatio házasságot kötni. Valószínűleg ezért kellett felbontani jegyességét a gazdag plebejus családból származó Cossutiával, és helyette elvennie Lucius Cornelius Cinna consul lányát, Corneliát.  Ebből a házasságából született egyetlen törvényes gyermeke Kr.e. 83 körül Iulia, aki később Pompeius Magnus felesége lett.

Sulla alatt (Kr.e. 82.- Kr.e. 78.)
Életének erről a szakaszáról nem lehet pontos képet kapni, mert a források nem egyeznek. Plutarchos és Suetonius is más-más sorrendben írja le az eseményeket. Plutarchos színesebben ír erről az időszakról, csak egy római utat említ, művében meg sem említi, hogy Caesar katonáskodott Bithyniában és Nikomédés királlyal való állítólagos kalandjáról sem ír semmit. A kalóz-epizódban is elég valószínűtlen részleteket említ, hiszen teljesen elképzelhetetlen, hogy képes volt fogvatartóit beszédei meghallgatására kényszeríteni vagy csendre inteni, mert aludni akart. Emellett az is valószínűtlen, hogy az ekkor alig huszonöt éves Caesar, aki semmilyen tisztséget nem viselt, a váltságdíja összegét a part menti városokra hárítsa át.
Sulla Kr.e. 83 tavaszán partra szállt Itáliában, melynek következtében kitört a polgárháború. Ekkor állt Sulla mellé Caesar későbbi szövetségese és ellenfele Pompeius is. Miután Kr.e. 82-ben bevette Rómát, Caesar sem volt biztonságban családi kapcsolatai miatt. Ugyanis felesége Cornelis Cinna lánya volt, aki Marius halála után irányította Rómát. Caesar maga is Marius rokona és híve volt, akinek tiszteletét ekkor tiltották és halállal büntették, ha kiderült valakiről. Sulla nem tartott a fiatal Caesartól, de némi figyelmet szentelt neki. Sulla többször követelte tőle, hogy váljon el feleségétől, de Caesar mindannyiszor megtagadta. Plutarchos szerint Sulla meg akarta öletni ellenszegülése miatt, de néhány tanácsadója lebeszélte róla. Sulla ekkor ezt felelte tanácsadóinak: „… hogy ebben a gyermekben nem egy, de több Marius rejtőzik.”  A dictator büntetésképpen felvette Caesart a proskripcióra,  ennek következtében megfosztotta a papi tisztségtől, a vagyonát és felesége hozományát elkoboztatta, illetve megfosztotta az öröklési jogtól. A letartóztatás elől a szabinok földjére menekült, ahol lázasan bujdosott, de így is az egyik őrjárat elfogta. Caesar két talentum  arannyal megvesztegette az őrjárat parancsnokát, aki így elengedte. Suetonius leírja, hogy Aurelia kapcsolatait kihasználva Mamercus Aemilius és Aurelius Cotta közbenjárásával, illetve a Vesta-szüzek segítségével kegyelmet eszközölt ki Sullánál. Caesar kihasználva, hogy kegyelmet kapott, elutazott Rómából, hogy ne legyen szem előtt. Asia provinciába ment, ahol katonának állt. Quintus Minucius Thermus propraetor parancsnoksága alatt teljesített szolgálatot. Innen a kis-ázsiai Bithyniába vezényelték, hogy hozzon el egy hajórajt, melyre a Lesbos szigetén lévő Mytiléné ostrománál volt szükség. Bithyniai tartózkodása alatt terjedt el róla az a szóbeszéd, hogy Nikomédés király szeretője lett. Ezt a pletykát soha nem tudták bizonyítani sem cáfolni, bár Suetonuis szerint ez lemoshatatlan foltot ejtett hírnevén. Caesar kitüntette magát Mytiléné ostrománák és corona civicát, azaz tölgyfakoszorút kapott.  Ezután Cilicába vezényelték Publius Servilius Vatia proconsul alá, aki a tengeri kalózok elleni hadműveleteket vezette. Itt Cilicában értesült Sulla haláláról Kr.e. 78-ban.

Politikai pályafutása (Kr.e. 78.-Kr.e. 60.)
Sulla halála után egykori híve M. Aemilius Lepidius, mint a Kr.e. 78. év consulja, szembehelyezkedett Sulla intézkedéseivel és a Sulla politikáját folytató párttal. Több olyan intézkedést is hozott, mellyel a Marius híveit és a szegényebb néprétegeket is megnyerte. Miután hivatali éve lejárt, Róma ellen vonult, hogy a néppárt követeléseit elfogadtassa a senatussal, de a senatus katonái és Sulla veteránjai a Mars-mezőn legyőzték. Lepidius ezután Szardínia szigetére, majd Hispániába a marianus emigráció és a Sulla-féle rendszer ellenzőinek a központjába menekült. A mozgalom vezetője Quintus Sertorius volt. A mozgalmat Pompeius Magnus veri le Kr.e. 72. körül. Caesar ezeknek az eseményeknek a kezdetén érkezett Rómába. Mindkét párt megpróbálta beszervezni, de Caesar tudatosan távol tartotta magát a szélsőségektől. Politikáját a senatus-ellenesség és a néppárti javaslatok támogatása jellemezte, természetesen saját érdekeit is szem előtt tartva. A politikai ranglétrán való előrehaladásban a legveszélytelenebb utat választotta: aktívan részt vett, sőt legtöbbször ő maga kezdeményezett politikai színezetű pereket, hogy felhívja magára a figyelmet. Kr.e. 77-ben Cornelius Dolabella volt consult zsarolással vádolta és bíróság elé idéztette. Bár Caesar a pert elvesztette, vádbeszédével elérte a kívánt hatást, és szónoki hírnévre tett szert. A következő évben a görögök kérésére zsarolás és vesztegetés vádjával bíróság elé idézte Publius Antonius volt lovassági parancsnokot. Ezt a pert is elvesztette, de a fáradozásai miatt a görögök teljes támogatását és szimpátiáját élvezte.  Plutarchos szerint egyedül Cicero ismerte fel, hogy kellemes társasági modora mögött egy erőszakos és hataloméhes személyiség van. Caesar Rhodos szigetére ment, hogy a kor leghíresebb szónokától, Apollonius Molotól tanuljon. Mikor Kr.e. 75-ben hazafelé tartott, Pharamakussza szigeténél kalózok fogságába esett. A források itt eltérnek egymástól, de annyi bizonyos, hogy miután kiszabadult, hajókkal tért vissza és elfogta fogvatartóit. Kr.e. 74-ben Mithridatés pontosi király ismét támadásba lendült keleten. Caesar ekkor Asia provinciába ment, ahol segédcsapatot szervezett és sikeresen vett részt a harcokban. Miután Kr.e. 73-ban visszatért Rómába, anyja közbenjárására beválasztották a pontifexek collegiumába  elhunyt rokona, Caius Aurelius Cotta helyére. A források szerint ekkor már érezhető volt a köznép támogatása, hiszen még ebben az évben Caius Popiliusszal szemben őt választották meg katonai tribunussá. Caesar ezek után nem az aktív politikai részvételre, hanem népszerűsége növelésére koncentrált. Ugyanis Kr.e. 70. után a politikai élet Crassus és Pompeius harctere lett, amelyből mindenki más kiszorult. Caesar a két nagy ellenfél között lavírozott. Szónoki tehetségét kihasználva Crassustól kérte adósságai kifizetését, a senatusban viszont azon törvények és javaslatok mellett szólalt fel, melyek Pompeius javát szolgálták. Ilyen eset volt például, mikor Kr.e. 67-ben Aulus Gabinius javaslatot nyújtott be, hogy Pompeius rendkívüli felhatalmazást kapjon a földközi-tengeri kalózok ellen, vagy mikor Kr.e. 66-ban Pompeiust főparancsnoki tisztséggel ruházták fel Gaius Manilius néptribunus javaslatára.  Hatalmas adósságokba verte magát, hogy költséges lakomákat tarthasson. Kr.e. 68-ban elnyerte a quaestori  tisztséget. Nagynénje Iulia még ebben az évben meghalt. A kor szokásainak megfelelően beszédet mondott a Forumon és intézkedett, hogy a Mariusok képmásait is a gyászmenettel együtt vigyék. Ez az intézkedés tovább növelte népszerűségét, hiszen a Sulla hatalomra jutása után először lehetett látni a Mariusok képeit. Felesége, Cornelia is ebben az évben halt meg. Rómában a fiatalasszonyok temetésekor nem volt szokás beszédet tartani, de Caesar felrúgva a hagyományokat rendkívül érzelmes beszédet tartott. Hasonló dolgot csinált, mikor a Kr.e. 66-ban a következő év aedilisévé  választották. Titokban Marius-szobrokat és győzelmi jelképeket vivő Victoria-szobrokat csináltatott és éjjel felállítatta őket a Capitoliumon. Caesart Kr.e. 68-ban Caesart quaestorrá választották és Hispania Ulterior (Túlsó-Hispánia) helytartója mellé osztották be. Hatalmas adósságai miatt hitelezői erőszakkal tartották vissza, hogy elutazzon. Caesar ekkor Crassushoz fordult. „Praetorsága letelte után Caesar Hispániát kapta tartományul, de nehézségei támadtak, mert hitelezői mindenképpen meg akarták akadályozni, hogy elhagyja Rómát, ezért nagyon követelőzően léptek fel ellene. Ekkor Caesar Crassushoz, az akkori Róma Leggazdagabb emberéhez fordult. Crassusnak szüksége volt Caesar erejére és lendületére Pompeiusszal szemben folytatott politikai harcban. Így aztán vállalta a legbőszebb hitelezők kifizetését.”  Itteni működéséről tényszerű adatokat nem tudunk, de annyi bizonyos, hogy jelentős katonai sikereket ért el, és rendezte a tartomány gazdaságát is. Valószínűleg a történet később keletkezett, de Suetonius szerint Caesar a Gadesben (ma: Cádiz, Spanyolország) lévő Hercules templomban meglátta III. Alexandros, azaz Nagy Sándor szobrát és sírva fakadt. „A praetor rendeletéből igazság¬szol¬gáltatási körútján Gadesbe érkezvén, Hercules temploma mellett megpillantotta Nagy Sándor szobrát és feljajdult, mondván, hogy unja már a semmittevést, hogy még nem vitt véghez nevezetes tettet, holott Nagy Sándor az ő korában már leigázta a földkerekséget.”  Ugyanilyennek kell tekintenünk a jövőjét feltáró álmát, melyben megerőszakolja anyját. A jósok szerint mivel mindenki közös anyja a Föld, Caesar a világ ura lesz. Még hivatali éve lejárta előtt a galliai latin tartományokba ment, hogy Suetonius szerint az elégedetlen lakosság élére álljon.  Ez nem valószínű, hiszen Itáliában ekkor két felfegyverzett legio állomásozott és készülődtek Mithridatés ellen. Az viszont vitathatatlan, hogy sikerült a helyi befolyásos családok támogatását megnyernie.
Miután Rómába visszatért, bekapcsolódott a politikai életbe. Elvette Sulla unokáját, Pompeiát és aedilisszé választották. Második feleségétől Kr.e. 60. körül vált el, mert házasságtöréssel gyanúsította. Bona Deának  rendezett nyilvános ünnepségen Publius Clodius nőnek öltözve beosont Caesar házába, de lebukott. A néptribunus szentségtörés címén vádat emelt ellene, de Clodiust felmentették. Plutarchos szerint Caesar azért nem tanúskodott a bíróságon, hogy Clodiust felmentsék, és így megőrizze a nép támogatását. Hogy népszerűségét tovább növelje gladiátorjátékokat és állatviadalokat is rendezett. Ekkor már nem volt szüksége Crassusra. Hispánia Ulteriorban a katonai hadjáratok során szerzett zsákmányt használta fel. Bár hivatali társával, Marcus Bibulusszal sok játékot szerveztek közösen, mégis minden elismerést Caesar kapott. A Kr.e. 60-as évek második felében Caesar politikai tevékenységét Catulusszal, Ciceroval, Catoval és a senatussal vívott harca jellemezte. Ez az egymás és hívek elleni perekben, egymás törvényjavaslatainak a megtorpedózásában és a tisztségekért vívott versenyben nyilvánult meg. Caesar nem válogatott az eszközökben, még egy harminchárom évvel azelőtti gyilkosságot is felelevenített, hogy a senatus egyes tagjait beperelje és lejárassa. Ilyen kiemelkedő eset volt, mikor Kr.e. 63-ban Quintus Metellus Pius pontifex maximus meghalt és a népgyűlés előtt kellett választást tartani. A források szerint Aurelia sírva engedte el fiát a választás napján. Mikor elbúcsúzott anyjától, ezt mondta: „Anyám ma vagy mint főpap látsz viszont, vagy mint száműzöttet.”  Caesar fényes győzelmet aratott a senatus jelöltjei felett. Politikai pályafutásának egyik homályos és igen bonyolult szakasza, hogy részt vett-e a Catilina-összeesküvésekben. Az összeesküvés maga létezett. Vezetőjük az elszegényedett patrícius Sergius Catilina volt, aki sérelmei miatt akart hatalomra kerülni, hogy megússza a felelősségre vonást. A hagyomány szerint az első merényletet Kr.e. 65-ben a hivatalba lépésük napján rendezett ünnepi szertartásra tervezték. A terv szerint mikor Caesar leengedi válláról tógáját megrohanják a senatust. A tervet azért nem hajtották végre, mert Crassus meghátrált és nem jelent meg. A szóbeszéd valószínűleg azért keverte bele Caesart, mert állítólag ebben az időben kezdett közeledni Gnaeus Piso felé, aki egy radikális nemes volt. Részvétele azért kétséges, mert olyan történetírók, mint Sallustius és Cassius Dio nem említik Caesart az összeesküvéssel kapcsolatban és maga Plutarchos is kétségbe vonja részvételét az összeesküvésben.  A második merényletet Kr.e. 63-ban a következő év consulválasztására tervezték. A terv szerint megölik Cicerot és a senatus több tagját. Az összeesküvés kitudódott, ezt kihasználva Cicero megnyerte a választást és az összeesküvőket perbe fogta. Caesarnak itt jutott fontos szerep, hiszen a tárgyaláson védőbeszédet tartott, melyben megpróbálta a halálos ítéleteket életfogytig tartó börtönbüntetésre és vagyonelkobzásra változtatni. A tárgyalás közben Cato Caesart is megvádolta az összeesküvésben való részvétellel. A tárgyalás után a Concordia-templomot elhagyó Caesart Cicero testőrsége fegyverrel fenyegette meg. Sallustius szerint Quintus Catulus és Piso kompromittáló híreket terjesztett Caesarral és Catilinával kapcsolatban, és rávették Cicerot, hogy hamisan vádolja meg. Az összeesküvés a senatus vezető szerepre való alkalmatlanságát és a demokratikus berendezkedés hanyatlását jelzi.

A triumvirátus időszaka (Kr.e. 60.-Kr.e. 53.)
Az I. triumvirátus létrejöttének időpontja régóta vita tárgya a kutatásban. Mivel a szerződés maga titkos megegyezésen alapult, a kortársaknak is csak homályos elképzelései lehettek az eseményekről. A modern tudomány, akárcsak az ókori szerzők, az események logikája alapján következtették ki a megegyezés időpontját, természetesen több változat is született. A legkorábbi időpontként Kr.e. 60. év consulválasztási időszaka jöhet szóba, legkésőbbi pedig Kr.e. 56 áprilisa, a lucai találkozó ideje.  Maga az elnevezése utólagos, a II. triumvirátus megalakulása után nevezték el I. triumvirátusnak. Előtte Terentius Varo Tricaranos című szatírája után „háromfejű szörnyetegnek” nevezték a szövetséget. Caesar miután visszatért Hispániából, potenciális szövetségeseket keresett. A csalódott és politikailag elszigetelt Pompeiusszal és az ambiciózus Crassusszal érdekszövetséget kötött. „Sikerült ugyanis elérnie, hogy Pompeius és Crassus, akik között azelőtt éles politikai ellentét volt, kibékültek egymással. Ők jelentették akkor a legnagyobb hatalmat Rómában. Caesar most jó barátokká tette őket, és mindkettőjük befolyását felhasználta helyzete megerősítésére.”  Megállapodásuk értelmében összehangolják politikai tevékenységüket és minden fontos dologban egymás érdekeit szem előtt tartva intézkednek. Céljaik Caesar consulsága, Pompeius keleti intézkedéseinek jóváhagyatása és befolyásukat növelő törvények keresztülvitele. Pompeius ügyét ugyanis a senatus Kr.e. 62-es visszatérése óta valamilyen ürüggyel mindig elhalasztotta, így katonái nem jutottak földhöz. Az együttműködést házassággal is megerősítették: Pompeius feleségül vette Caesar lányát, Iuliát, Caesar pedig Calpurnia Pisonist, Pompeius egyik tekintélyes hívének lányát. Caesart Kr.e. 61-ben Hispania propraetorává nevezték ki. Hivatali éve végén meg sem várta utódját Hispániában, mert minél előbb Rómába akart érni, hogy még a határidő lejárta előtt jelöltethesse magát consulnak. A helyzetet azonban bonyolította az a tény, hogy katonái imperator névvel tisztelték meg, ennek értelmében igényt tarthatott diadalmenetre. Ez esetben viszont római szokás szerint a város határába kellett az engedélyt megvárnia. Caesar így távollevőnek számít, tehát nem jelöltetheti magát a consulválasztáson. Ebből az okból kifolyólag lemondott a diadalmenetről, hogy beléphessen a város területére. Caesart Kr.e. 59. év consuljává választották, ellensúlyként társának a senatus párti Marcus Calpurnius Bibulust választották. Caesar azonnal földreformmal kezdte tevékenységét. A reform célja, hogy Pompeius veteránjai és a több gyermekes családok földhöz jussanak Itáliában. Az intézkedést a senatus és Bibulus megpróbálta meggátolni, de Crassus és Pompeius kiálltak mellette. Pompeius veteránjai fegyverrel távolították el Bibulust és Catót, az ellenkező néptribunusokat pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Caesar további két törvényjavaslatot vitt keresztül: Ptolemaiosz Aulétészt elismertette a római nép barátjának, ami jelentős pénzösszeget hozott a triumvireknek, a másikkal a provinciabeli adóbérlők ügyeit rendezte, ezzel Crassusnak kedvezett. Intézkedésével a lovagokat is sikerült megnyernie magának. Bibulus miután felismerte, hogy tehetetlen a triumvirekkel szemben, bezárkózott házába és jelentéktelen kiáltványokban agitált Caesar ellen. Ekkor keletkezett az római élc, mely „Julius és Caesar consulságáról” szólt.  A megfelelő támogatást megszerezve jóváhagyta Pompeius keleti terveit. A Kr.e. 58. év néptribunusa az a Clodius lett, aki Caesar elnéző magatartásának köszönhette, hogy felmentették. Clodius hálából teljesítette Caesar követeléseit: 
térítésmentessé tette a népnek juttatott gabonát
megtiltotta, hogy népgyűlések alkalmával megfigyeljék az égi jeleket→ ezzel gátolta meg, hogy meghiúsítsák a senatus számára nem kedvező törvényjavaslatok tárgyalását
engedélyezte a collegiumok működését 
korlátozta a censorok azon jogát, hogy valakit önkényesen törölhessenek a senatorok névjegyzékéből
eltávolítatta Rómából Catót és Cicerót
Caesar consuli éve letelte után öt évre megkapta Gallia Cisalpina és Illyricum helytartóságát.  A gall háborúban nagy zsákmányt szerzett, a harcokban részt vett legiók hűségét is elnyerte, hadi sikerei és a tartomány adminisztrációjának megszervezése miatt hatalmas népszerűségre tett szert. Kr.e. 56 áprilisában Lucca városában a triumvirek újra összeültek. Caesar ismét kibékítette a két férfit és megerősítették szövetségüket. Megállapodtak abban, hogy a következő év consuljai Pompeius és Crassus legyenek, cserébe újabb öt évre meghosszabbítják Caesar galliai megbízatását. A consulválasztás idején Caesar katonáival jelent meg, így kényszerítve rá a senatusra akaratát. A triumvirek helyzete ezzel megszilárdult. Felosztották egymás között a provinciákat: Caesaré maradt Gallia, Pompeius megkapta Hispániát és Crassus is valóra válthatta álmát, azzal, hogy megkapta Syria provinciát, így hadjáratot indíthatott a parthusok ellen. Kr.e. 53-ban a karrhaei csatát Crassus elvesztette és ő maga is holtan maradt a csatamezőn.
Ezzel az erőviszonyok felborultak, a triumvirátus duumvirátussá szűkült. A politikai helyzet rendkívül feszültté vált, ugyanis Pompeius egy rendkívüli megbízatás révén ellenőrizte a gabona- és élelmiszerszállítmányokat. Rómában anarchikus állapotok uralkodtak, a két párt hívei egymás ellen agitáltak, becstelen pletykákat terjesztettek, a független politikusokat megvesztegették, olykor az utcán is összecsaptak. A helyzet annyira rossz volt, hogy a hivatali választásokat meg se tudták tartani.

A gall háború (Kr.e. 59.-Kr.e. 50.)
A galliai hadjárat fordulópont volt Caesar életében, melynek legfőbb forrása a Commentarii de bello Gallico . A háborúnak köszönhetően Caesarnak lett egy bázisa és a hadizsákmányból óriási vagyont szerzett, mely anyagi alapot biztosított egy Pompeius elleni háború esetén. Azonban a legfontosabb, hogy lett egy hozzá hű, harcban edzett serege, akik bármit megtettek vezérüknek. Marius reformjának köszönhetően a földnélküliek is beléphettek a most már állandó zsoldos hadseregbe. A hadsereg átalakulásával a vezérek szerepe is megváltozott. A sikeres hadjáratok során szerzett gazdag zsákmányból a katonák is részesültek, akik ezzel a hadvezérüknek lettek lekötelezettjei, így a politikai harcokban is támogatták vezérüket. Erre a legjobb példa Marius és Sulla, illetve Caesar és Pompeius harca. A hadjárat legfontosabb forrása a Caesar által írt Commentarii de bello Gallico.

Gallia Caesar hadjárata előtt
Gallia Transalpina (Alpokon túli Gallia) a mai Franciaországot, Belgiumot és Svájc egy részét foglalta magába. A rómaiak által megszállt déli tengerpartot Gallia Togatának, míg a barbárok lakta részét Gallia Comatának nevezték. Területén az ősközösségi rendtől kezdve a fejlett városias településekig a legkülönbözőbb fejlődési fokon álló kelta néptörzsek laktak. Déli részén ibérek, ligurok és aquitánik éltek, északon a germán és belga törzsek éltek. A közbülső részen laktak a különböző gall törzsek, például: aeduusok, lingonok, arvernusok, sequanok. A törzsek egymással és a Rhenus (ma: Rajna) folyón gyakran átkelő germánokkal harcoltak a földekért és legelőkért. Az itt élő népek földmegmunkálása igen fejlett volt, ezt bizonyítja az a tény is, hogy Caesar az itt termelt élelmiszerekből látta el legióit. Ez a terület a római kereskedőknek köszönhetően nem volt ismeretlen Caesar számára és nem csak ellenséges törzsek lakták. Az aeduusok Divitiacus vezetésével Róma szövetségesei voltak. A galliai sikerek Caesar zsenialitásának, bátorságának, jó beszélőképességének és annak volt köszönhető, hogy nem elkülönülve, hanem katonái között élt. Bár ő maga nem az a kimondottan daliás megjelenésű katona volt, a győzelemhez az is hozzájárult, hogy emberei felnéztek rá és igyekeztek magukat kitüntetni a harcban, minél nagyobb hadi tetteket végrehajtani, hogy kiérdemeljék vezérük dicséretét. „Tudták, hogy Caesar szívesen néz szembe mindenféle veszedelemmel, hiszen hajtotta a becsvágy; inkább azon lepődtek meg, hogy vonakodás nélkül vállal minden testi fáradalmat, még ha az nyilvánvalóan több is, mint amit fizikai erővel elbír. Caesar ugyanis törékeny alkatú férfiú volt, bőre sima és fehér; gyakran fejfájás és epileptikus rohamok gyötörték.”  A rómaiak, ugyan jobban felszereltek, kiképzettek és szervezettek voltak a galloknál és germánoknál, de sok nehézségük is akadt. Az erdős és mocsaras területek ugyanis nem kedveztek a római harcmodornak, illetve a kelta törzsek a nyílt harcok helyett a rajtaütéseket részesítették előnyben. A rómaiak a közelharcokban voltak erősebbek, mert a rövid kardjukat, a gladiust jobban tudták használni ilyen helyzetben, mint a gallok a jóval hosszabb kardjukat. A latinok azonban nem tudták felvenni a versenyt vadászatban edzett gall és germán íjászokkal. A lovasság is fontos szerepet játszott a hadjáratokban, mivel a rómaiaknak nem volt megfelelő számú lovas katonája, mindig a szövetséges gall vagy germán törzseket kötelezte lovasok küldésére. A barbárok fegyverzete és páncélzata minőségben nem maradt el a rómaiakéhoz képest, hiszen magas szinten űzték a kovácsmesterséget. A latinok legnagyobb hátránya, amit le kellett győzniük nem fizikai, hanem phszihológiai eredetű volt. Ugyanis a magasabb és erősebb testalkatú gallok és germánok ijesztő képet nyújtottak a legióknak. Későbbi szerzők is írják, hogy a latinok számára félelmetes látvány volt a mosdatlan, szakállas germánok serege, akik állatias üvöltéssel rohanták meg őket. Ezért Caesar katonáinak mindennél fontosabbak voltak a kezdeti sikerek, hogy lássák: a germánok és gallok is legyőzhetők.

Az első galliai hadjárat (Kr.e. 58.-Kr.e. 56.)
A háború a helvetiusok vándorlása következtében tört ki, akiket a germán suevek szorítottak ki területükről. Szállásterületük a mai Svájc nyugati részén volt. A törzs a Rhodanus (ma: Rhône) völgyében haladva tört a római tartományokra azzal a szándékkal, hogy ott szereznek maguknak új földet. A törzs vagy törzsszövetség népessége akkoriban kb. 300.000 fő lehetett, ebből 90.000 fő lehetett hadra fogható.  Caesar Kr.e. 58 márciusában érkezett a tartományba. Működését azzal kezdte, hogy megszervezte a határok védelmét, majd benyomult a gallok területére. Bibracte (ma: Autun, Franciaország) mellett legyőzte a helvetiusokat, akik kénytelenek voltak visszatérni régi lakóhelyükre. Ezek után az aeduusok védelmének ürügyén megtámadta a germánokat. A germánok elleni menetelés közben elfoglalta a sequanok legfontosabb városát, Vesontiót (ma: Besançon, Franciaország). Itt kapott lábra az a szóbeszéd, hogy a germánok félelmetes és vakmerő harcosok: „Néhány napig Vesontio környékén időzött, hogy gabonát és egyéb élelmiszereket szerezzen be. Ezalatt a mieink kíváncsian kérdezősködtek, a gallok és a kereskedők pedig telebeszélték a fejüket: azt állították, hogy a germánok hatalmas termetű, hihetetlenül bátor, fegyverforgatásban igen-igen képzett emberek, ők gyakorta találkoznak velük, s még arckifejezésüket, villogó tekintetüket is elviselhetetlennek érzik.”  Elsőnek a fiatal arisztokrata származású tisztek kezdtek ingadozni, ami átterjedt a közkatonákra is. Caesar ekkor beszédet mondott és Plutarchos szerint egyedül a 10. legiot akarta magával vinni a germánok ellen. Ezzel elérte célját, mert a többi katona saját tisztjeit kezdte el szidni, hogy azok gyávasága miatt vezérük nem bízik bennük. A csata Kr.e. 58 szeptemberében az elzászi Strasbourg közelében zajlott. A germánok helytállását az rendítette meg, hogy papnőik jóslata szerint újhold előtt ne kezdjenek csatába. Caesar ezt a jóslatot kihasználva kényszerítette harcba a germánokat, akiknek a jóslat miatt jelentősen csökkent a harci kedve. Ariovistus súlyos vereséget szenvedett, és a Rajnán túli visszavonulásra kényszerült.  A csata után téli szállásterületükre vonultak vissza a rómaiak. Caesar Kr.e. 58-57 telén Gallia Cisalpina (Alpokon inneni Gallia) ment, hogy a lehető legközvetlenebbül részt vegyen a politikában. Több magas rangú hivatalnokot is fogadott, akik támogatását kérték. Caesar így Pompeius háta mögött tudott tevékenykedni és a gazdag zsákmányból egyre több személy támogatását elnyerni. Itteni tartózkodása alatt értesült egyik parancsnokától, Labienustól, hogy északon a barbárok szervezkednek. Caesar Gallia Cisalpinában még két legiót toborzott, ezzel a lépésével nyíltan megszegte a senatus által engedélyezett maximális hadsereglétszámot. Caesar Kr.e. 57-ben elindult északra, hogy leigázza a belga törzseket. „Caesar egyre-másra kapta a híreket, sőt Labienus levélben is arról értesítette, hogy a belga törzsek, melyek becslésünk szerint Gallia lakosságának egyharmadát teszik ki, túszokat cserélnek, és szövetségre lépnek a római nép ellen.”  Tizenöt napos menetelés után elért a mai Champagne területére. Itt találkozott a remusokkal, akik harc nélkül behódoltak neki, és biztosították a sereg számára az élelmet. A rómaiak ezután átkeltek az Axona fólyón (ma: Aisne) és tábort ütöttek, a belgák erről értesülve ide vonultak. A barbárok számbeli fölénye miatt Caesar eleinte kerülte az ütközetet, csak kisebb összecsapások történtek. Caesar mégis ütközetre kényszerült, de mivel a két sereg között mocsár vol,t egyik sem akart elsőnek támadni. A széleken a lovasság többször is összecsapott, ez alatt próbáltak meg a belgák átkelni a mocsáron, de a rómaiak visszaverték őket. A belgák fejvesztve menekültek el a csatatérről. Ezek után, ahogy a rómaiak nyomultak előre, úgy hódoltak be a törzsek is, túszokat adtak, és kiszolgáltatták fegyvereiket. A csata egyik érdekes mozzanata, hogy mikor a trever lovasság látta a rómaiak szorult helyzetét, elmenekültek és a rómaiak teljes vereségéről számoltak be. Caesar az ütközet után északkelti irányba vonult a mai Cambria területére, ami a nerviusok földje volt. Kr.e. 57 nyarán táborállítás közben támadták meg a nerviusok a rómaiakat. Átfogó parancsnoklás nélkül és a terep adottságai miatt a legiók elszigetelve, egyenként harcoltak az ellenséggel. „A nerviusoknak nem volt ütőképes lovasságuk (megszervezésére mind a mai napig nem fordítottak gondot, katonai erejük ma is kizárólag gyalogos csapataikban rejlik), és mert lovasságuk nem volt, már réges-régen megtalálták a módot rá, hogy minél könnyebben útját állhassák a szomszédos törzsek lovasainak, ha zsákmányra éhesen betörnek hozzájuk: megnyesték a facsemetéket, törzsüket a föld felé hajlították, s mikor az egyre terebélyesedő és sűrűsödő lombozat összefonódott a szeder- és csipkebokrok indáival, a sövény falnak is beillő erődítéssé vált, melyen nemcsak áthatolni, de még átnézni sem lehetett.”  Az ütközetet nagy valószínűséggel a 10. legio döntötte el. A nerviusok segítségére siető aduatucusok értesülve szövetségesük vereségéről visszafordultak és erődített városukba vonultak vissza, amit Caesar rövidesen el is foglalt. Az év végén Caesar értesítette a senatust, hogy egész Galliát leigázta, eredményei elismerése képpen tizenöt napos ünnepséget rendeztek. Kr.e. 56-ban még a Rhenus és Scaldis (ma: Schelde) mentén élő törzsek ellen vezetett hadjáratot, akik inkább elmenekültek a rómaiak elől, mintsem megütközzenek velük. Így a rómaiaknak be kellett érni azzal, hogy kifosztották a településeket és felégették a földeket. Említést kell tenni Publius Crassusról, a triumvir fiáról, aki Caesar alatt szolgált, mint legatus.  Kr.e. 57-ben a mai Bretagne területét hódította meg, majd Kr.e. 56-ban Aquitaniában hódított. Az itt élő törzseket a tengeren is le kellett győzniük. A döntő ütközetre a Liger torkolatvidékén (ma: Loire folyó) került sor. A Caesar rendeletére épített flotta elsöprő győzelmet aratott. A római hajók kisebbek voltak, illetve kialakításuk nem tette lehetővé a nyílttengeri ütközetet, ezért kényszerültek a part közelében csatát vívni. Hátrányukra volt még az ismeretlen terep is, nem tudták hol vannak zátonyok. A rómaiak egy hosszú bot végére szerelt sarlóval vágták el a gall hajók kötélzetét, amelyek így megbénultak, mert nem használtak evezőt, mint a rómaiak. 
Kr.e. 56-ra Gallia leigázása befejeződött csak néhány elszigetelt törzs állt még ellen. Erre azok a törzsek voltak képesek, akik a nagy kiterjedésű erdőségekben laktak. „Egész Gallia területén béke honolt, egyedül a morinusok és menapiusok álltak még fegyverben, csupán ők nem küldtek Caesarhoz egyszer sem békeköveteket.”  A hadi zsákmány hatalmas méreteket öltött, amit Caesar megosztott az őt támogató politikusokkal és katonáival. Ezzel is növelve népszerűségét.

A második galliai hadjárat (Kr.e. 55.-Kr.e. 49.)
A Kr.e. 55. évi hadjárat korábban kezdődött, mint a szokásos hadviselési időszak. Ugyanis a germán usipesek és tencterek átkeltek a Rhenuson, mert a suevek kiszorították őket ősi területükről. A betörő germánok követeket küldtek Caesarhoz, hogy békés úton földet kérjenek, amit a rómaiak visszautasítottak és megközelítették az ellenség táborát. Ekkor került sor egy lovascsatára. A 800 fős germán lovasság rajtaütött a Caesart kísérő 5000 fős gall lovasságon és megfutamították őket. Az incidens miatt bocsánatot kérő a germán küldöttséget az arisztokraták és törzsfők alkották, akiket Caesar elfogatott majd az ellenség táborára támadt. „A sereget hármas csatarendbe állította, gyors menetben megtett nyolc mérföldet, s mielőtt a germánok felmérhették volna, mi történik, máris ott termett az ellenséges tábornál. A germánok - minden úgy alakult - rögtön elvesztették a fejüket: a mieink túlságosan váratlanul érkeztek oda, vezéreik távol voltak, se tanácskozásra, se fegyverkezésre nem maradt idő.”  A rómaiak a Confluentes környékén (ma: Koblenz, Németország) legyőzték a germánokat majd a Rhenuson hidat vertek és átkeltek Germániába. Tizennyolc napot töltött itt. Ez idő alatt felgyújtotta az útjába kerülő településeket és elpusztította a szántóföldeket. „Caesar csak néhány napot időzött földjükön: felégette a falvakat és az épületeket, levágatta a termést, aztán visszavonult az ubiusok földjére.”  Sikeri vegyes érzelmeket váltottak ki Rómában. Főleg ellenségei Cato vezetésével a római fegyverek becsületének megsértésével vádolta, mert nem tartotta tiszteletben a követjárás szabályait. Ezért azt követelték a senatustól, hogy szolgáltassák ki Caesart a germánoknak.  Caesar ezután átkelt Britanniába, amit a rómaiak eddig csak hírből ismertek és számukra egy mitikus sziget volt. „Az évszak előrehaladottsága esetleg megakadályozhatta a hadjárat lebonyolítását, ő azonban úgy vélte, hogy már magában az is rendkívül hasznos dolog lesz, ha a sziget földjére léphet, kitapasztalhatja, kik lakják, és megismerheti tájait, kikötőit, a partraszállási lehetőségeket, melyeket a gallok jóformán alig ismertek.”  A hadjárat okaként az szolgált, hogy a britannusok segédcsapatokkal segítették a gallokat.  Kr.e. 55 őszén két legióval szállt partra. Az első hadjáratot még csak tájékozódásnak, felderítésnek szánta. A partraszállás nem ment, könnyen, ugyanis a britannusok megtámadták a rómaiakat, de visszaverték őket. Ezek után több kisebb összecsapásra került sor, de mindannyiszor vereséget szenvedtek az őslakók. A rómaiaknak a legnagyobb problémát a harci szekerek jelentették. Caesar ezek után visszavonta csapatait és elvitorlázott. A vállalkozást Kr.e. 54-ben is megismételte. A sokkal nagyobb méretű vállalkozás előkészületi ideje alatt Illyricumba ment, hogy rendezze a provinciában kialakult helyzetet és eleget tegyen bírói kötelezettségeinek. A sereg 5 legióból, 2000 lovasból, a gall törzsek segédcsapataiból és kb. 800 hajóból állt, akiknek gyülekezőhelye Port Itiusban volt (talán a mai Boulogne, Franciaország).  Caesar iderendelte a gall vezetőket, hogy a kétes hűségűeket magával vigye, hogy azok távollétében ne tudjanak szervezkedni. Az indulás előtt le kellett verni a treverus törzs lázadását és a haeduus Dumnorix ellenszegülését. Gallia védelmére Labineus legatust hagyta hátra 3 legióval és 2000 lovassal. Az őslakók nem akadályozták a partraszállást: „Ellenség nem mutatkozott. Caesar később a foglyoktól megtudta, hogy sokan oda sereglettek ugyan, de aztán visszahúzódtak a partról, és a magaslatokon rejtőztek el, mert a rengeteg hajó megrémítette őket: valóban, a Britanniát tavaly már megjárt, és a magánhasználatra épített hajókat is beleszámítva, egyszerre több mint nyolcszáz hajó tűnt a szemükbe.”  A britannusok egységbe tömörülve vették fel a harcot. Az egyesített sereg élére a hangúlag Cassivellaunust nevezték ki. A britannusok partizánharcot folytattak, de több nagy ütközetet is vívtak, melyben rendszerint alulmaradtak. A folyamatos vereségek hatására sok törzs elpártolt és békét kért a rómaiaktól. A helyzet alakulása miatt Cassivellaunus is békére kényszerült. A béke értelmében a britannusok túszokat adtak és évi adót fizettek. A britanniai hadjáratok nem jártak területi gyarapodással és gazdag zsákmánnyal, a sikereknek mégis nagy eszmei értéke volt a katonák és a római polgárok körében. A római uralom nem volt szilárd Galliában. A germánokkal szembeni védelem függetlenségük elvesztését jelentette a gall törzseknek, emellett szolgáltatásokkal is tartoztak, illetve ki voltak téve a rómaiak önkényeskedésének. A felkelés az északi területekről indult ki Kr.e. 53-ban. A lázadást az eburo Ambiorix és Catuvolcus, illetve a trever Indutiomarus kezdte. „Körülbelül tizenöt nappal azután, hogy csapataink téli táborba vonultak, Ambiorix és Catuvolcus kezdeményezésére hirtelen lázadás tört ki. A két király országa határán időzött, fogadták Sabinust és Cottát, s éppen gabonát szállítottak a téli táborba, mikor a treverus Indutiomarus üzenete rájuk talált: az üzenet hatására mozgósították övéiket, rajtaütöttek fát szállító katonáinkon, és nagy sereggel a tábor ellen vonultak, hogy ostrom alá vegyék.”  Az egységes gall és belga lázadás élére az arvernus törzs fiatal királya, Vercingetorix állt. A gallok a germánokhoz is küldtek követeket, hogy csatlakozzanak a felkeléshez, néhányan bele is egyeztek, de Caesar győzelmeinek hírére visszavonultak. „Indutiomarus fentebb elbeszélt halála után a treverusok rokonaira ruházták a hatalmat. Azok nem szűntek meg bujtogatni a germán törzseket, továbbra is pénzt ígérgettek nekik, s mikor a közeli törzsek nem álltak kötélnek, a távolabb lakóknál kísérleteztek. Néhány törzs hajlott is a szavukra. Ezekkel aztán esküvel megpecsételt szerződést kötöttek, s a kifizetendő pénzösszeg biztosítékául túszokat küldtek hozzájuk: szövetségestársul megnyerték Ambio¬rixot is.”  A gallok felismerték, hogy nyílt csatákban alulmaradnak Caesar legióival szemben, ezért a gerilla harcmodorra váltottak, lovasaikkal folyamatosan zaklatták a vonuló rómaiakat és az utánpótlási útvonalakat folyamatosan fenyegették. Ezzel az volt a céljuk, hogy a római sereget kisebb csoportokra osszák, hogy könnyebben legyőzzék őket. A felkelés Kr.e. 52-ben teljesedett ki, amikor a rómaiakhoz leghűségesebb és leggazdagabb törzs: az arvernek is harcba szálltak a Caesar ellen, ezek után több még Rómához hű törzs is ingadozni kezdett, sőt néhányuknál polgárháború tört ki azzal kapcsolatban, hogy ki mellé álljanak. A rómaiak egyik legfontosabb szövetséges törzsében, a haeduusoknál is polgárháború fenyegetett. „Az egész törzs fegyvert fogott, két pártra szakadt a senatus, két pártra a nép és a két fél clienseinek tábora. Ha az ellentétek tovább élesednek, a törzs két fele egymás vérét fogja ontani: Caesar közbelépése és tekintélye szükséges ahhoz, hogy erre ne kerül¬hessen sor.”  A bajt Caesar gyorsan megelőzte azzal, hogy személyesen ment a törzs szálláshelyére, hogy megoldja a helyzetet. Caesar, hogy pótolja a veszteségeit, toborzásba kezdett és Pompeius is két legiót bocsátott rendelkezésére sajátjaiból. A felkelők több tábort és helyőrséget is megrohantak, így a rómaiak nem tudtak egymás segítségére sietni. Ostrom alá vették a Quintus Cicero legatus, a szónok öccsének táborát. Caesar felmenti a tábort, majd hogy megakadályozza, hogy elvágják Labienus legatustól. Kr.e. 52-ben elfoglalta Avaricumot (ma: Brouges, Franciaország) és a felkelőket kegyetlenül megbüntette, hogy példát statuáljon. A harcok váltakozó sikerrel folytak, de lassan a rómaiak kerekedtek felül. Caesar a felvonulás közben felégette az ellenséges földeket és falvakat, illetve több várost is elfoglalt: Vellaunodunum, Noviodunum, Cenabum, Gergovia, de a döntő ütközetre Alesia (a mai Dijontól északkeletre) városánál került sor, ahol Vercingetorix is tartózkodott.   A város felé vonulva többször is összecsapott a lovasság, az ütközeteket mindig a rómaiak oldalán harcoló germán lovasság döntötte el. A várost fekvése miatt csak tervszerű elhúzódó ostrommal lehetett bevenni. „Alesia városa dombtetőn épült, meglehetős magasan, úgy, hogy szemlátomást nem is lehetett bevenni másként, mint ostrommal. A domb lábát kétoldalt két folyó mossa. A város előtt körülbelül három mérföld hosszú lapály terül el; egyebütt, nem messze, azonos magasságú dombok övezik.”  Caesar ezért erődítményláncot építetett a város köré 17 km hosszan, aminek építését rajtaütésekkel zavarták a gallok. Vercingetorix kb. 80.000 fős csapatával és egy hónapra elég élelmiszeradaggal bevonult a városba, előtte azonban követeket küldött szét, hogy segítséget kérjen. Az elfogott futároktól Caesar értesült, hogy egy kb. 250 ezer gyalogos és 8000 lovas közeledik a város felmentésére az atrebas Commius és Vercingetorix unokatestvére, Vercassivellaunus vezetésével. A rómaiak ezért kifele is erődítményláncot emeltek nagyjából 20 km hosszan. Egy Hónap elteltével a felmentő sereg még mindig nem érkezett meg. A városban éhínség tört ki, Vercingetorix, hogy kevesebb embert kelljen etetnie a harcképteleneket elűzte a városból. Mikor megérkezett a felmentő sereg, három nagy ütközetet vívtak, de a gallok nem tudták áttörni az erődítményrendszert. Mindkét fél érezte, hogy ez a döntő ütközet: „Mindkét félnek az az érzése támadt, hogy kivételes pillanat érkezett el, meg kell feszíteniük minden erejüket: a gallok tudták, hogy elvesztek, ha nem sikerül áttörniük az erődítményeken; a rómaiak viszont tisztában voltak azzal, hogy minden megpróbáltatásuknak egy csapásra vége szakad, csak ezt az ütközetet megnyerjék.”  A harcok során a felkelés vezetőinek nagy része elesett vagy fogságba került. Vercingetorix megadta magát, börtönbe zárták, ahol hat évet várt Caesar diadalmenetére, hogy őt magát is felvonultassák és kivégezzék. „Vercingetorix, a felkelő háború fővezére, felöltötte legszebb páncélöltözetét, felült gondosan felszerszámozott lovára, és kilovagolt a kapun. Caesar ülve fogadta; Vercingetorix lóháton megkerülte, azután leugrott lováról. Leszaggatta magáról páncélzatát, majd szótlanul és mozdulatlanul odaült Caesar lábához, míg csak fogolyként el nem hurcolták, hogy a diadalmenetig életben tartsák.” A vereség hírére a felkelők szétszéledtek, ezzel az egész mozgalom összeomlott. Apróbb gócpontok még léteztek, amiket Caesar Kr.e. 51-ben és 50-ben felszámolt. A győzelem hírére Rómában húsz napig tartó ünnepséget rendeltek el.   Caesar számára a galliai hadjárat eredménye az lett, hogy jelentős vagyonra tett szert, öregbítette hírnevét és a számára kedvezőtlen politikai helyzetben 11 harcedzett, őt vakon követő legio támogatta minden törekvésében.

Caesar és Pompeius küzdelme (Kr.e. 54.-Kr.e. 47.)
A helyzet Caesar számára már Kr.e. 57-ben válságossá vált. A senatusnak sikerült magához ragadnia a kezdeményezést, azzal, hogy saját emberüket, Annius Milót választtatták néptribunussá. Milo a város szegény rétegeiből és rabszolgákból szervezett bandákat, akik a Rómában szabályos utcai harcot vívtak hivatali társa, Clodius hívei ellen.  Kr.e. 52-ben a Via Appián a két néptribunus a városba menet találkozott, melynek eredménye az lett, hogy Clodiust megölték. Milo, hogy elkerülje a felelősségre vonást önkéntes száműzetésbe vonult. A városban az események hatására zavargások törtek ki. Pompeius beleegyezett a száműzöttek és Cicero hazahívásába, cserébe a senatus proconsuli imperiummal és a gabonaszállítmányok tejhatalmú ellenőrzésével ruházta fel. Ez a lépés a Caesartól való távolodás jele volt. A duumvirek közti nyílt szakítás Kr.e. 54-ben Iulia halálával következett be. Pompeius és Caesar között megszűnt a rokoni kapcsolat. Caesar felajánlotta egyik unokahúgát, de Pompeius elutasította és Caesar egyik ellenfelének, Metellus Scipionak lányát vette el. Az események hatására a senatus Pompeiust consul sine collega, azaz egyedüli consullá nevezték ki. Kinevezéséhez Caesar is hozzájárult, annak fejében, hogy Pompeius támogatja azt a javaslatot, ami lehetővé teszi, hogy távollétében is pályázhasson a consuli címre. Pompeius azonban nem támogatta a javaslatot. A politikai vita Kr.e. 50. év második felében csúcsosodott ki Caesar megbízatásának lejárta körül. Ellenfelei követelték, hogy azonnal tegye le imperiumát,  bocsássa el hadseregét és áljon bíróság elé. Caesarnak sikerült megnyernie az év egyik néptribunusát azzal, hogy kifizette adósságait. Scribonius Curio cserébe előnyös javaslatot terjesztett elő a népgyűlésen és a senatusban. A javaslat szerint Caesar és Pompeius egyszerre tegyék le imperiumukat és bocsássák el katonáikat. Az indítványt Kr.e. 50. december 1-jén 370:20 arányban elfogatta a senatus, azonban Claudius Marcellus consul a döntést figyelmen kívül hagyva Pompeiusra ruházta a hadsereg vezetését és megbízta, hogy vezessen Caesar ellen hadjáratot. Caesar miután értesült az eseményekről, Kr.e. 49. január 1-jén ultimátumot küldött a senatusnak, melyben hangsúlyozta galliai érdemeit és követelte, hogy távollétében is pályázhasson a consuli címre. Követeléseit Cornelius Lentulus és Claudius Marcellus az év consuljai ismertették a senatussal. Metellus Scipio fenyegetései hatására a senatus elvetette a az ajánlatot, sőt határozatot hozott, hogy Caesar bocsássa el hadseregét július1-jéig és adja át a tartományait a frissen kinevezett utódainak. A két néptribunus, Antonius és Cassius tiltakozását nem vették figyelembe, sőt fellépésük miatt el is űzték őket. Az események hírére Galliában állomásozó legióihoz üzenetet küldött, majd Gallia Cisalpinában állomásozó egyetlen legiójával elindult Róma felé. Kr.e. 49. január 10.-én átlépte a Rubico vagy Rubicon folyót. Állítólag ekkor mondta a híressé vált mondatát, melyet Plutarchos is megemlít: „Alea iacta est”, azaz „A kocka el van vetve.” Két nappal később elfoglalta Ariminumot (ma: Rimini, Olaszország), ahol találkozott az elűzött tribunusokkal. Ekkor beszédet mondott, hogy fellelkesítse katonáit és igazolja előttük tetteit: „Emlékezetükbe idézte, hogy ellenségei mindig is igazságtalanságokat követtek el ellene; sajnálkozott, hogy Pompeiust elidegenítették tőle, és megrontották a Caesar dicsősége miatt irigységgel és féltékenységgel, holott Pompeius hírnevét és tekintélyét éppen ő pártolta és segítette. Panaszkodott, hogy a köztársaság életében új jelenség tűnt fel: a tribunusok tiltakozási jogát, amelyet az elmúlt években fegyverrel szereztek vissza, most fegyverrel galádul megvonják.”  A polgárháború legfontosabb forrása a Caesar által írt Commentarii de bello civili.
A polgárháború (Kr.e. 49-Kr.e. 48.) Pompeius számára a helyzet válságossá vált. Az Itáliában tartózkodó három legio közül kettő Caesarra esküdött föl a galliai felkelés idején, ezért félő volt, hogy elpártolnak. Pompeius és hívei január 17-én elhagyták Rómát és Brundisium (ma: Brindisi, Olaszország) felé vették az irányt. „A consulok nyomban elmenekültek, még az ilyenkor szokásos áldozatokat sem mutatták be. A legtöbb senator is elmenekült, és vagyontárgyaikból csak annyit vittek magukkal, amennyit hamarjában össze tudtak szedni, azt is olyan sebtében, mintha a másét rabolták volna el. Még Caesar párthívei közül is sokan megzavarodtak, úgyhogy a többiekkel együtt elfutottak, és eszükbe sem jutott, hogy józanul megfontolják helyzetüket. Szomorú látványt nyújtott Róma, amikor ez a vihar rázúdult; olyan volt a város, mint a kormányosát vesztett hajó, mely ráfuthat bármely útjába kerülő sziklazátonyra.”  Itt volt a pompeianus sereg gyülekezőhelye, innen akartak áthajóznia a Balkánra, hogy kedvezőbb terepen vegyék fel a harcot. Eközben Caesar dél felé nyomult, hogy megakadályozza Pompeius elhajózását. Caesar többször is megkísérelte tárgyalások útján rendezni a helyzetet, de próbálkozásai sikertelenek voltak, mert vagy választ nem kapott, vagy elutasították a tárgyalást. A vonulás közben a városok többsége önként megadta magát: Iguvium, Auximum, Sulmo, és volt olyan is, amit ostrommal kellett bevenni: Corfinium, Brundisium. Caesar március 9-én látott hozzá Brundisium ostromához hat legióval. A várost ugyan sikerült bevennie, de Pompeius és serege nagy része március 17-ig elhagyta a várost és Dyrrachiumba (ma: Durrës, Albánia) hajózott. „Pompeius éjjel felszedette a horgonyt. A falakon őrt álló katonák a megadott visszahívó jelre az ismert utakon a hajókhoz futottak.”  Mivel a flotta Pompeius kezén volt, Caesar nem tudta üldözni. Caesar hatvan nap alatt szinte harc nélkül meghódította Itáliát, Pompeius itt tartózkodó legiói átálltak hozzá. Caesart egyetlen nagy veszteség érte, a galliai hadjárat hőse, legkiválóbb tisztje Titus Labineus legatus átállt Pompeiushoz. Caesar ezután Rómába vonult és a városban maradt senatoroknak beszédet tartott. „A senatorok közül sokan ott maradtak; ezekkel nagyon udvariasan és tisztelettudóan bánt.”   Mondandójában ismét megfogalmazta, hogy csak sérelmeit szeretné orvosolni és nem áll szándékában senkit bántani, aki a városban maradt, azt barátjának tekinti. Rendet tett a városban, Sicilia, Corsica és Sardinia, Gallia provinciákba tejhatalmú megbízottakat küldött, illetve pénzt és gabonát osztott Rómában. Caecilius Metellus tribunus tiltakozása ellenére feltörette az államkincstár ajtaját és lefoglalta saját hadi céljaira az államvagyont. „Metellus ekkor ismét tiltakozott, és akadtak is néhányan, akik szavait helyeselték. Caesar dühösen rákiáltott Metellusra, hogy megöleti, ha nem hagyja abba okvetetlenkedését. "És tudd meg, te kölyök - mondta -, szívesebben megteszem, mint mondom." Szavainak megvolt a kellő hatása, Metellus rémülten távozott, és ettől kezdve az állam pénze hadicélokra könnyen és gyorsan Caesar rendelkezésére állott.” Caesar Kr.e. 49 áprilisában Pompeius kezén lévő Hispánia elfoglalására indult, hogy ne kerüljön harapófogóba. A vonulás közben Massilia (ma: Marseille, Franciaország) városa bezárta előtte kapuit, ugyanis a futni hagyott Domitius Ahenobarbus rávette a várost az elpártolásra. Az itt tartózkodó hadihajók kalózkodásba kezdtek: „Miközben tárgyaltak, Domitius Massiliába érkezett hajóhadával; befogadták, a város élére állították és megbízták a legfőbb hadvezetéssel. Parancsára hajóhadukat minden irányba ki¬küld¬ték, a teherhajókat, bárhol érték is, elfogták és a kikötőbe vontatták.”  Caesar hajókat építetett az ostromhoz, a flotta parancsnokságát Decimus Brutusra, az ostrom vezetését pedig Caius Trebonius legatusra bízta. Ő maga tovább vonult Hispániába, hogy Lucius Afranius, Marcus Petreius és Marcus Terentius Varro vezette seregeket legyőzzék. Az észak-hispániai városok azonnal Caesar oldalára álltak és több ibér törzs is biztosította támogatásáról. A harcok Ilerda (ma: Lérida, Spanyolország) városa körül bontakoztak ki és itt is dőlt el Hispánia sorsa. Caesar több ütközetet is vívott, míg a város ostromához kezdhetett. A pompeianus sereg taktikája kezdetben megzavarta Caesar legióit. „Az ellenséges katonaságnak az volt a taktikája, hogy előbb nagy erővel támadott, merészen elfoglalta a helyet, de nem ügyelt az arcvonalra, hanem szerteszéledve harcolt, és nem tartotta szégyennek, hogy visszavonuljon, ha szorongatják, és feladja állásait. Ezt a taktikát a lusitanusokkal és más barbár népekkel folytatott szakadatlan hadakozás közben sajátították el; megszokott jelenség, hogy a katonákra mindig ráragad valami azoknak a népeknek a szokásaiból, amelyek között sokáig szolgálnak.”  A város körüli harcok elhúzódtak, Caesar katonáinak dacolnia kellett az éhséggel, az árvízzel, a viharokkal és az ellenséggel is, mely lassan bekerítette őket. Pompeius alvezérei Caesar szorult helyzetét látva győzelmi jelentéseket küldtek Rómába, melynek hatására több senator és maga Cicero is átszökött Pompeiushoz. A fordulat júniusban következett be mikor Caesar hírül kapta Massilia elestét és sikerül helyre állítania az élelmiszerellátást. A helyzet alakulása miatt Afranius és Petreius hátrálni kezdtek, de Caesar egy víztelen helyre szorította be őket, így kényszerítve őket megadásra. „Most azonban az ellenség kénytelen volt megállni; nem tudtak sem alkalmas táborhelyet felkutatni, sem továbbhaladni, ezért távol a víztől, kedvezőtlen terepen ütöttek tábort.”  A két tábor katonái beszélgetésbe elegyedtek, majd megegyeztek, hogy ha megkímélik, vezéreik életét megadják magukat és átállnak. Petreius ekkor rátámadt a beszélgető katonákra, majd követelte, hogy adják ki nekik Caesar katonáit. Azt a kevés katonát, akit kiadtak, kivégezték, de a nagy részüket elrejtették. A vezéreik kegyetlensége és az apadó készletek miatt egyre többen szöktek át a másik táborba. Caesar megtiltotta katonáinak, hogy megtámadják az ellenséget, csak védekezésre adott parancsot. Afranius látva szorult helyzetüket és Caesar jóindulatát megadta magát és feloszlatta seregét. Az események hírére a többi hispániai város is megadta magát, illetve Varro serege is önként feloszlott, ő maga pedig Caesarhoz ment, hogy behódoljon neki. Caesar Cordobában (ma: Córdoba, Spanyolország) hívta össze Hispánia vezető rétegét, hogy beszédet tartson és köszönetét fejezze ki az őt támogatóknak. A hadjáratról egy ismeretlen szerző is készített feljegyzéseket Commentarii de bello Hispaniensis címmel. Caesar azonban, olyan híreket is kapott, mely semmisé teheti hispániai sikereit. A Sicilia provinciába küldött vezér Caius Curio sikeresen elfoglalta a szigetet, de elbízta magát. Kis létszámú sereggel átkelt Afrikába. Itt Attius Varustól és I. Juba numídiai királytól vereséget szenvedett a mai Medjerda folyónál vívott csatában. Az ütközetben ő maga is elesett: „De Curio kijelentette, hogy ha a Caesartól rábízott hadsereget elvesztette, nem tudna többé a szeme elé kerülni, és így harcban esett el.”  Ezen kívül Illyria partjainál elvesztette flottáját és Caius Antonius is fogságba esett Curictae szigetén (ma: Krk-sziget, Horvátország). Ezek a vereségek egy Afrika vagy Macedonia felöli invázió veszélyét rejtették magukban. Caesarnak Itáliába visszatérve rendeznie kellett a fellázadt 9. legio helyzetét, ugyanis a legio a hadjárat szándékos elhúzásával vádolta vezérüket, hogy annak így ne kelljen kifizetnie a jutalmakat. Caesar a megtizedelést  helyezte kilátásba, ennek hatására a legio katonái kiszolgáltatták a felbujtókat, akiket ki is végeztek. Kr.e. 49 novemberében Caesar visszatért Rómába. Aemilius Lepidius praetor diktátorrá nevezte ki, hogy vezesse le a választásokat. Caesar mindössze tizenegy napig viselte a címet, de e rövid idő alatt is sok törvényt fogadtatott el a népgyűléssel és a senatusssal: helyreállította a Sulla alatt proskribáltak jogait, visszahívta a Pompeius és Sulla idején száműzötteket, enyhített az adósok helyzetén,  Gallia Cisalpina és Gades (ma: Cádiz, Spanyolország) lakóinak polgárjogot adott. Caesart és Servilius Isauricust Kr.e. 48. év consuljává választották, emellett hozzálátott a Pompeius elleni hadjárat előkészítéséhez. A két ellenfél helyzetét a balkáni harcok előtt a következő képen jellemezhetjük: Pompeius egy teljes év alatt 9 legiót, 7000 lovast és a keleti szövetségesek segédcsapatait tudta felvonultatni. Emellett 500 hadihajójával ő uralta a tengert, a flotta főparancsnoka Caesar régi consultársa Marcus Calpurnius Bibulus volt. Caesarnak 12 legiója volt, de harci tapasztalataik eltértek egymástól. A galliai hadjáratban részt vett legiók már kimerültek és elbocsátásukat várták. Caesarnak sikerült kb. 20.000 emberrel Kr.e. január 5-én partot érnie Epirusban. Ekkor Vibillius Rufust békeajánlattal küldte Pompeiushoz, de az elutasította, viszont értesült arról, hogy Caesar partra szállt. Caesar ez idő alatt elfoglalta a part menti városokat, így Bibulust elvágta az utánpótlástól. Mivel Bibulus nem tudott kikötni elfogytak a készletei, ő maga pedig megbetegedett és meghalt. Halála után nem neveztek ki új parancsnokot, így az egyes hajók önállósították magukat. „. Bibulus sokáig nem tudott kijutni a szárazföldre, és a hideg, valamint a sok munka miatt súlyosan megbetegedett, de sem gyógyítani nem tudta magát, sem a magára vállalt feladatát nem akarta elmulasztani, ezért nem állhatott ellen a halálos kór hatalmának. Halála után a főparancsnokságot nem ruházták egy személyre, hanem minden egyes parancsnok a másiktól függetlenül, saját belátása szerint vezényelte hajóraját.”  A két sereg eközben az Apsos (ma: Devoli, Albánia) folyó két partján vert tábort, ahol mindkét fél hosszú időre rendezkedett be. A tél vége felé Caesar úgy döntött, hogy Brundisiumba megy a serege maradékáért. Álruhában egy hajó fedélzetén próbált meg átkelni, de a viharba keveredett. Hiába fedte fel magát, hogy lelket öntsön a matrózokba, kénytelen volt visszafordulni. A történet hitelességét nem lehet megítélni, de az bizonyos, hogy Marcus Antonius és Fufius Calenus átvitte a sereg maradékát és Kr.e. 48. április 10-én Lissus (ma: Lezha, Albánia) közelében partra szálltak és egyesültek Caesarral. Miután Antonius sikeresen kikötött, nagy vihar kerekedett, ami súlyos károkat okozott Pompeius flottájának. Miután egyesült a sereg, Caesar elvágta Pompeiust Dyrrachiumtól és egy sziklás fennsíkra szorította. A két sereg állóháborúra rendezkedett be, Caesar katonái erődítményekkel körbezárták a kétszeres túlerőben lévő Pompeius seregét. „Mindketten a támaszpontok elfoglalására összpontosították erőiket: Caesar, hogy Pompeiust minél szűkebb területre zárja be, Pompeius pedig, hogy minél több dombot, minél szélesebb övezetben foglaljon el; ezért gyakran megütköztek.”  Az állóháború április végétől egészen júliusig tartott. Pompeius katonái egyre türelmetlenebbek és elkeseredettebbek lettek, Caesarnak, viszont utánpótlási gondjai akadtak, ezért katonái gyökerekből sütöttek kenyeret.  Pompeiusnak sikerült mégis kitörnie, Caesar katonái fejvesztve menekültek, sőt maga Caesar is majdnem meghalt a menekülés közben. Caesar újra szervezte seregét és beszédet tartott, hogy helyreállítsa katonái önbizalmát. Ezek után Thessaliába vonult, hogy elcsalja Pompeiust a tengertől és azonos feltételek mellett ütközhessen meg vele. Caesar itt elfoglalta Gomphoi városát és szabad prédául katonáinak adta. A város sorsáról értesülve a thessaliai városok nagy része behódolt. Caesarnak ezzel megszűntek az ellátási problémái és Pharsalos közelében várta Pompeius és Scipio egyesült seregét. A döntő csatára Kr.e. 48. augusztus 9-én került sor. A csata a gyalogosok összecsapásával kezdődött. A fordulópontot a lovasság összecsapása jelentette. Pompeius 7000 fős lovassága megütközött Caesar 1000 fős lovasságával. A pompeianus lovasság a lesből rá rontó gyalogosok miatt súlyos veszteségeket szenvedett és futásnak eredt. „Ugyanakkor a balszárnyon Pompeius egész lovassága, parancs szerint, rohamra indult, és egész tömeg íjász fejlődött csatasorba. Lovasságunk nem tudott ellenállni e rohamnak, egy kicsit visszavonult; Pompeius lovassága annál hevesebben indult támadásba, és szakaszokra oszolva, arcvonalunkat a fedezetlen oldalról akarta bekeríteni. Amint ezt Caesar észrevette, jelt adott a hat cohorsból alakított negyedik vonalnak. Ez hirtelen előrontott, és olyan erővel támadta meg Pompeius lovasait, hogy senki nem tudott nekik ellenállni, valamennyien megfordultak, és nemcsak a csatateret hagyták ott, hanem vadul elvágtattak, és a hegy gerincére menekültek. Katonáink ezután felkoncolták a cserbenhagyott s fedezetlenül maradt íjászokat és parittyásokat. Ugyanezzel a rohammal bekerítették a pompeianusok még mindig harcoló és ellenálló balszárnyát, s hátba támadták.”  Caesar ekkor vetette be tartalékát, a lovasság futását látva és a friss csapatok támadása miatt Pompeius serege fejvesztve menekült. Pompeius Larissaba, majd a Templé-völgyén keresztül a tengerpartra menekült, ahol felszállt híveivel egy hajóra és Egyiptomba ment. A vesztes sereg maradéka a csata másnapján megadta magát. Caesar megkegyelmezett nekik és hazaengedte őket.

Utóharcok (Kr.e. 48-Kr.e. 45)
Pompeius elsőnek a lesbosi Mytiléné városába ment családjához, majd onnan több hajóval, amin családja és vele maradt hívei voltak Egyiptomba ment. Támogatást remélt Ptolemaios Aulétés  fiától, XIII. Ptolemaiostól. Az alig tíz éves uralkodó helyett azonban kegyencei uralkodtak. Potheinos eunuch, Theodotos, a király nevekője és Achillas hadparancsnok, úgy döntöttek, hogy Caesar oldalára állnak és megölik Pompeiust. Pompeius a pharsalosi csata után két hónappal szállt partra. Mikor kilépett a csónakból azonnal megölték, ezt látva a többi hajó elvitorlázott. Caesar a csata után Antonius vezetésével hazaküldte serege többségét és Asia provinciába ment, hogy rendezze az ottani ügyeket. Miután értesült Pompeius hollétéről, egy 4000 fős sereggel Alexandriába ment, ahol Kr.e. 48 októberében kötött ki. A kegyencek Pompeius fejét és gyűrűjét adták neki ajándékul, de ő nem vette át. Sértésnek érezte, hogy megöltek egy római előkelőt. Az egyiptomiak sem örültek a római jelenlétnek, amit többször is érzékeltettek. Caesar, hogy megtorolja a sértést és bosszantsa a kegyenceket beleavatkozott Ptolemaios és testvér-felsége Kleopátra trónviszályába. Válaszul Pothenios körülzárta a palotát és utcai harcokba kezdett a római legionáriusokkal. Caesar, hogy kapcsolatot teremtsen a tengerrel Pharos szigetére vonult vissza, amelyet töltés kötött össze Alexandriával. XIII. Ptolemaiost is magukkal hurcolták a palotából. Előtte felgyújtatta a kikötőben a hajókat, valószínűleg az itt keletkezett tűz miatt égett le a könyvtár, mert az a szél miatt a városra is átterjedt. Caesar segítséget kért a pergamoni Mithridatéstól, aki nagy sereggel vonult Alexandria ellen. A két sereg egyesülése után két napig tartó ütközetet vívtak, melybe a fiatal király is meghalt. A csata Kr.e. 47. március 27-én eldőlt és Caesar bevonult a városba és VII. Kleopátra néven királlyá nevezte ki szeretőjét. Az egyiptomi hadjáratot egy ismeretlen szerző dokumentálta Commentarii de bello Alexandrino címen.
Miközben Rómában belviszály zajlott Pharnakés bosporusi király elhódította Rómától Pontost és Bithyniát. Caesar Syrián keresztül gyorsan ellene vonult és Kr.e. 47 nyarán Zelánál legyőzte. Ekkor küldte a szállóigévé lett hadijelentését: „Veni, vidi, vici.”  azaz „Jöttem, láttam, győztem.”  Caesar ezek után visszatért Rómába, hogy rendezze az egyre fokozódó társadalmi feszültségeket. Miközben Caesar Rómában volt Iuba, numidiai király támogatásával Metellus Scipio, Cato, Attius Varus, Titus Labienus, Maruc Petreius és Pompeius fiai, Cnaeus és Sextus erős pompeianus központot hoztak létre. Caesar Kr.e. 47 decemberében indult Afrikába 6 legióval és 2000 lovassal. Először Siciliában kötöttek ki, ahol pár napot vártak a kedvező szélre. Caesar Hadrumetum (ma: Sousse, Tunézia) városa közelében szállt partra seregei töredékével, mert a hajók egy része elsodródott. „Mikor kiszállt a hajóból, megbotlott, de ő a kedvezőtlen előjelet jóra magyarázva így kiáltott: „Kezemben vagy, Africa!”  A kikötőket nem tudták használni, mert azok az ellenség kezén voltak. Caesar csapataival észak felé vonult, hogy egybegyűjtse az elsodródott egységeket. Kr.e. 46 januárjára sikerült a sereget egyesítenie. Ezek után több változó sikerű csatát vívott a túlerőben lévő ellenséggel. A döntő ütközetre Kr.e. 46. április 6-án Thapsus közelében zajlott. A csata lefolyásáról pontos ismereteink nincsenek, de az bizonyos, hogy Caesar elsöprő győzelmet aratott. A pompeianus vezérek többsége vagy meghaltak az ütközet alatt vagy menekülésközben ölték meg őket, volt olyan is, mint Cato, aki öngyilkosságot követtek el a vereség hírére. A csata után a városok többsége behódolt. Caesar Iuba birtokaiból és a behódolt városokból megalakította Africa Nova provinciát. Az afrikai hadjáratot egy ismeretlen szerző is lejegyezte Commentarii de bello Africo címmel. Pompeius fiai, Titus Labienus és Attius Varus Hispániába szökött, ahol néhány ibér törzset és két legiót fellázított Caesar ellen, de megmozdulásukat gyorsan leverték. Kr.e. 45. március 17-én Munda mellett vereséget szenvedtek, egyedül Sextusnak sikerült elmenekülnie.

Caesar diktatúrája (Kr.e. 48- Kr.e. 44.)
Az immáron egyedül maradt triumvir visszatért Rómába, ahol egyeduralmának bevezetése elkerülhetetlen volt. A római köztársaság válsága, a 40-es évek polgárháborúi elkerülhetetlenül vezettek a katonai diktatúrához e Caesar energikusan, határozottan és céltudatosan látott neki a helyzet stabilizálásának. A lakosság bizonytalan volt és félt is a bekövetkezett változástól, hiszen elég ritkán kényszerülnek rá saját polgártársaik előli menekülésre és az ellenük való harcra. Caesar katonái is elégedetlenkednek, mert még mindig nem kapták meg földjeiket és jutalmukat, és sok legionárius már több mint tíz éve szolgál.
Kr.e. 56 augusztusában visszatért Rómába és négyszeres diadalmenetet tartott, melyek négy napon keresztül tartottak. A lakosság az első három diadalmenetet kitörő örömmel fogadta, de az afrikai hadjárat diadalmenetét vegyes érzelmekkel fogadták. A lakosságot rettegés töltötte el, hiszen tudták, hogy nem Róma, hanem Caesar személyes diadalát és hatalmát jelképezte. A diadalmenetek után rendezte katonái helyzetét, hogy növelje népszerűségét játékokat, gladiátorviadalokat rendezett és különböző dolgokat osztott a népnek: „Minden kiszolgált gyalogosának zsákmány címén a polgárháború kezdetén juttatott kétezer sestertiuson felül még huszonnégyezer sestertiust ajándékozott. Földet is osztott, ha nem is egy tagban, hogy ne kelljen a birtokosokat helyükről elzavarnia. Adott továbbá a népnek fejenként tíz modius gabonát, ugyanannyi font olajat és háromszáz sestertiust, amit már korábban megígért, majd késedelmi kamat fejében még száz sestertiust hozzá.” Caesar intézkedéseit könnyen végre tudta hajtani, mert örökös dictátorrá nevezték ki, néptribunusként személye sérthetetlen volt, örökös censor ként beleszólása volt a senatus összetételébe, pontifex maximus volt, rendelkezett az államkincstár felett, egy törvény révén minden évben megválasztották consulnak, a hadsereg főparancsnoka és a közerkölcsök felügyelete révén a polgárok magánéletébe is beleszólhatott. Caesar ezzel újra megszerezte a régi osztatlan királyi hatalmat. Intézkedései annak az ellentmondásnak a felszámolását célozzák, amely a városállam jellegű politikai szervezet és a világbirodalmi keretek között feszült. 
Rendezte a lakbéreket, kamatokat, a mezőgazdaság helyzetét.
Szabályozta a senatusi tagság felvételét, kibővítette a senatust 900 főre és saját embereivel töltötte fel.
Rendezte az adóügyeket, hogy könnyítsen a provinciák lakosainak helyzetén.
Bővítette a kereskedelmi kapcsolatokat és egységesítette a pénzrendszert
Naptárreformot vezetett be: 365 napos évet és négy évenként egy plusz napot vezetett be.
Nagyszabású építkezésekbe kezdett például: Venus Genterixnek szentelt templom, szent tér kialakítása forum Iulium néven.
A népszámlálás után 300 ezerről 150 ezerre korlátozta azok számát, akik gabonát kaphatnak.
hogy fellendítse tudományokat és művészeteket, azok az orvosok és művészek, akik Rómában telepednek, le polgárjogot kapnak
végrendeletet írt, melyben örököse ként fogadott fiát Caius Octavianust nevezte meg.
Caesar reformjai azonban csak válaszok voltak a folyó eseményekre, tehát csak a pillanatnyi kezeléseknek és nem hosszú távú terveknek minősülnek. Ennek ellenére nem voltak jelentéktelen intézkedések. Caesar helyzete a mundai csata után inkább gyengült, mint megszilárdult. Viselkedése és az általa bevezetett rendszer egyre több ember ellenszenvét váltotta ki. Személyét istenné avatták, aranyozott curulusi székben ülhetett a senatus gyűlésé, jogában állt királyi öltözetet felvenni, vörös csizmát hordhatott, mint Alba Longa királyai, és győzelmének napjait ünnepnapokká nyilvánították. Caesar alábecsülte legyőzött és megkímélt ellenfelei erejét, befolyását, túlbecsülte belátásukat és tisztességüket. Több intézkedése csorbította a régi arisztokrácia tekintélyét és előjogait, semmibe vette a köztársasági hagyományokat. „Caesart leginkább azért gyűlölték meg nyíltan és halálosan, mert királyságra vágyott. Ez volt az első ok az egyszerű emberek szemében; de vágya ezenfelül jó ürügyet szolgáltatott azoknak, akik titokban régóta gyűlölték.”  Hatalma tudatában és az alkotó munka lázában nem figyelt oda barátai figyelmeztetésére, hogy elhanyagolja személyi biztonságát. Már Kr.e. 46-ban is szervezkedtek ellene, de ezek még kezdetleges próbálkozások voltak. Caesar már ebben az évben utalt egy beszédében arra, hogy meg akarják ölni.  Ismeretes még, hogy egyik tekintélyes tisztje is megkísérelt ellene merényletet, de Marcus Antonius nem állt kötélnek és ezért a terv megbukott. Az utolsó összeesküvést Kr.e. 44 elején kezdték el tervezni ellene. Az összeesküvés tagjait elégedetlen, hatalomvágyó, kapzsi arisztokraták, megrögzött köztársaságiak és karrieristák alkották.  A résztvevők többsége személyes lekötelezettje volt Caesarnak, neki köszönhették életüket vagy hivatali tisztségüket, például: Junius Brutus, Cassius Longinus, Servius Galba legatus. Az összeesküvők Kr.e. 44. március 15-i senatusi ülésre tervezték a merényletet, amit Pompeius curiájában tartottak. Azért tették erre az időpontra a merényletet, mert Caesar március 18-án a Balkánra utazna seregeihez, hogy részt vegyen egy újabb hadjártban. A források szerint végzetes nap előtt több jel is mutatkozott például: fénycsóva az égen, egy áldozati állat szíve hiányzott. Calpurnia babonás lévén rávette férjét, hogy halassza el a gyűlést. Brutus elérte, hogy ne küldönc útján, hanem személyesen tegye meg az elnapolást. A curiához menet egy rabszolga próbált közelébe férkőzni, hogy figyelmeztesse, de a Caesart körülvevők miatt nem jutott közel hozzá. Caesar vendégbarátja és a görög bölcselet tanítója Artemidóros írásban próbálta figyelmeztetni, de sikertelenül.  A curiaba megérkezve helyet foglalt és úgy döntött most már megtartják a gyűlést. „Brutus összeesküvő csoportjának tagjai Caesar karosszéke mögött helyezkedtek el; mások szemközt álltak meg vele, olyan ürüggyel, hogy támogatják Tillius Cimber kérését, aki szerette volna fivérét a száműzetésből hazahívatni. Még akkor is kérésükkel ostromolták Caesart, mikor karosszékéhez lépett. Caesar leült, és elutasította a kérést. Erre még erőszakosabban kérlelték; Caesart ez a dolog felingerelte. Ekkor Tillius mindkét kezével belekapaszkodott Caesar togájába, s lerántotta nyakáról. Ez volt a jeladás a merénylet végrehajtására. Elsőnek Casca sújtott le rá, és rövid kardjával megsebesítette a nyakán.”  A merénylők ezután megegyezésük szerint mindenki belemártotta kardját, ha hinni lehet a forrásoknak huszonhárom tőrdöféssel ölték meg. A gyilkosság hatására a senatorok elmenekültek és a városban is zűrzavar keletkezett. Az összeesküvők igyekeztek megnyerni a népet, de a káosz miatt senki nem figyelt rájuk. A történeti helyzet alakulása igazolta a katonai diktatúra szükségességét. Ekkora birodalmat már nem lehetett városállami keretek között irányítani. A halála utáni fejlődés az általa kijelölt irányban haladt tovább. A császárság megteremtője Caesar volt, de művét csak Octavianus Augustus tudta szilárd alapokon megvalósítani.

Caesar a történetíró
A Corpus Caesarianum egy többkötetes mű mely feljegyzéseket tartalmaz. Részeit vagy maga Caesar vagy hozzá közel álló barátok, tisztek írták: Commentarii de bello Gallico, Commentarii de bello civili című műveket biztosan Caesar írta. A de bello Hispaniensis, de bello Africo, de bello Alexandrino című alkotásokat viszont Caesar hívei, tisztjei írhatták, mint például Aulus Hirtius.
Caesar írásainak politikai is propagandisztikus céljai voltak. Ezzel akarta igazolni tetteit saját korának és az utókornak. Célja, hogy jelleme és személyisége pozitív oldalait kiemelje. Ezt nem erőltetetten közli, hanem csak mellékesen említi meg. Csak harmadik személyben ír magáról, ezzel hangsúlyozza a feljegyzés tárgyilagosságár és őszinteségét. A műveit úgy szerkeszti meg, hogy azok a teljes igazság benyomását keltsék. Ha azonban megfelelően megvizsgáljuk a két legfontosabb művét, akkor feltűnik, hogy saját magát 775 alkalommal említi meg. Ezek a művek egy sajátos műfaj, a katonai emlékiratok mintapéldái.

Commentarii de bello Gallico

A művet galliai tevékenységéről és elsősorban a tevékenységével kapcsolatos heves otthoni ellenérzésekre válaszul írta. A könyvben Caesar leírja a kilenc évig tartó galliai működését, a csatákat, illetve politikai manővereit. A mű nyolc könyvre van felosztva, a nyolcadik szerzője nagy valószínűséggel Aulus Hirtius. Az első könyv nagy részben a Kr. e. 58-ban folytatott helvéciai háborúval foglalkozik, amit Caesar a Helvetii törzs ellen folytatott. A többi könyv a kelták, a bretonok, a germán törzsek elleni küzdelmeket, a Brit-szigetek elfoglalását, a gall felkelést és Vercingetorix-nak az alesiai csatában elszenvedett végső vereségét írja le. A legtöbb ellenséges törzset Caesar legyőzte és Gallia nagy része a rómaiak uralma alatt volt. Egyik törzs sem volt képes arra, hogy Rómát vagy valamelyik római provinciát fenyegesse, és Caesar ellenfelei ezt kihasználva a sereg feloszlatását követelték. A könyv részben a kritikákra adott válaszul is született, hogy megmagyarázza Róma történelmének egyik legköltségesebb hadjáratát. A Caesar által adott magyarázatok sok esetben a hihetőség határán vannak, például a Brit-szigetek meghódítására az volt az indoka, hogy amikor Gallia északnyugati részében harcolt, a helyieket a Brit-szigetekről érkező zsoldosok támogatták (akik feltehetően rokonai voltak a gall törzseknek).
A könyv eredeti nyelvezetét a klasszikus latin egyik legszebb példájának tartják, és általában a latin nyelvet tanulók egyik első példaszövege. Észrevehető a fogalmazás tisztasága és a letisztult prózai stílus, ami elegáns, egyszerű és csak a lényeges elemeket tartalmazza. A könyv másik nagy erénye, hogy számos, meglehetősen megbízható földrajzi és történelmi adatot közöl, amelyek általában első kézből származó információkon alapul. Caesar leírta a kelta törzsek viseletét és vallását, összehasonlította a kelta és germán törzseket, személyes megfigyeléseket is közölt (pl.: a germánok érdektelenségét a mezőgazdasággal kapcsolatban).

Bibliográfia
irodalomjegyzék:
Harmatta János (szerk.): Az ókori Róma története. Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp. 1998.
Németh György (szerk.): Római történelem. Osiris Kiadó. Bp. 2007.
Szádeczky-Kardoss Samu (szerk.): Caesar: A polgárháború. Tankönyvkiadó. Bp. 1969.
Utcsenko, Sz. L.: Julius Caesar (ford.: Gődény Endre). Gondolat Kiadó. Bp. 1983.
források:
Iulius Caesar: Feljegyzések a gall háborúról (ford.: Szepessy Tibor). Európa Könyvkiadó. Bp. 1964.
Iulius Caesar: Feljegyzések a polgárháborúról (ford.: Ürögdi György). Európa Könyvkiadó. Bp. 1966.
Plutarchos: Julius Caesar In: Párhuzamos életrajzok I. kötet. (ford.: Máthé Elek). Osiris Kiadó. Bp. 2001.
Suetonius: Julius Caesar In: A Caesarok élete (ford.: Kis Ferencné). Európa Könyvkiadó. Bp. 1994.
folyóirat:
Hoffmann Zsuzsanna: Az első triumvirátus. In: Rubicon, 2008/1. szám, 36-40. o.
internetes hivatkozások:
http://www.julius-kronika.atw.hu/ (2011-02-26)
http://www.tortenelemklub.hu/?tema=45 (2011-02-26)
http://lexikon.katolikus.hu/F/flamen%20dialis.html (2011-02-27)
http://jesz.ajk.elte.hu/notari17.html (2011-02-27)

Oktar
 
Fórum: legfrissebb
Posted by Amokfutokova - nov.. 19, 2017 18:23
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:40
Posted by Ív Béla - nov.. 19, 2017 17:28
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:18
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 15:15
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 336 vendég böngészi