AutoalkatreszOnline24.HU

Otho és Vitellius uralkodása

 

Galba meggyilkolása után a praetorianusok Marcus Salvius Othót kiáltották ki császárnak. Az új császár 32-ben született, azaz 5 évvel volt idősebb Nerónál. Nero említése azért is indokolt, mert a kortárs források (Tacitus, Plutarkhosz és Suetonius) szerint Otho főként annak köszönhette előmenetelét, hogy Nero barátja és ivócimborája volt és a császár későbbi feleségének, Poppaeának első férje (a források szerint ez csak névleges házasság volt, Poppaea ugyanis már ekkor Nero szeretője volt).  Nero és Otho kapcsolata csak akkor romlott meg, amikor Otho beleszeretett a tulajdon feleségébe; Nero ekkor elvette tőle az asszonyt, őt magát pedig Lusitaniába küldte helytartónak. Ez igen nagy megtiszteltetés volt, gyakorlatilag mégis a száműzetést jelentette (így viszont Otho legalább túlélte Nero uralmát; ez korántsem lett volna biztos, ha Rómában marad). Otho tíz éven át igazgatta a tartományt; erről a tevékenységéről mindhárom történetíró szűkszavúan, ám kedvezően számol be.  Galba lázadásakor szembefordult Neróval; arra törekedett, hogy az idős és gyermektelen császár őt tegye meg utódjának (az örökbefogadást siettette a felső-germániai légiók lázadása is, amelyek Alsó-Germánia helytartóját, Aulus Vitelliust kiáltották ki császárrá). Galba azonban Othót (könnyelmű életmódja miatt) nem tartotta megfelelőnek az uralkodásra és Piso Licinianust választotta helyette.  Otho, akit felháborított a mellőzés -az örökbefogadástól ugyanis nem csupán politikai befolyásának növelését, hanem anyagi gondjainak megoldását is várta-, összeesküvést szőtt Galba (és Piso) ellen. Megvesztegette a praetorianusokat  és 69. január 15-én megölette a császárt és örökösét. Azt, hogy az összeesküvésben hányan vettek részt, lehetetlen megállapítani; Tacitus szerint Othót mindössze ötvenen üdvözölték imperátorként (ennek a létszámnak nagyjából a fele volt valóban Otho-párti). Az ókori források állítása szerint később azonban százhúsznál is többen állították, hogy részt vettek a két gyilkosságban (ezt a számot azért ismerjük, mert jutalomért folyamodtak Othóhoz; a kérelmek később Vitellius kezébe kerültek, aki valamennyi igénylőt kivégeztette) . Otho uralkodásáról szólva a kortárs források leginkább a Vitelliussal folytatott háborúra összpontosítanak és sajnos alig szólnak „békebeli” tevékenységéről. Tacitus szerint Otho olyan határozottsággal uralkodott, amelyet előélete ismeretében senki nem várt tőle: ”..mindenkinek várakozása ellenében nem dőzsölésben, nem is tétlenségben tespedt: félretette a gyönyörhajhászást, a fényűzésnek még a látszatát is kerülte, és mindent az uralkodói méltóságnak megfelelően rendezett el.”  A  praetorianusok mellett megpróbálta megszerezni a szenátus, a római polgárok és a tartományok támogatását is. A Claudius és Nero által elítélt szenátoroknak visszaadta  tisztségüket és elkobzott vagyonukat; megmentette a Galba-párti kijelölt konzul, Marius Celsus életét .Róma lakosait azzal nyerte meg magának, hogy a népszerű Flavius Sabinust (Vespasianus bátyját) nevezte ki  a város praefectusává és kivégeztette Ofonius Tigellinust, Nero egykori testőrparancsnokát, aki közutálatnak örvendett (Tacitus szerint öngyilkosságra kényszerítette, Plutarkhosz viszont arról ír, hogy a kivégzés elől menekült a halálba) . A polgárokat kívánta megnyerni azzal is, hogy sajátos módon ápolta Nero emlékét: felállította ledöntött szobrait és ötvenmillió sestertiust fordított a hírhedt palota, az Aranyház befejezésére, sőt ő maga is felvette és használta a Nero nevet.  A tartományokat előjogok adományozásával akarta megnyerni; nem tudni, véletlenül-e vagy szándékosan, de az adományozások főleg a hispaniai provinciákat érintették. A tartományokhoz kapcsolódott Otho legnagyobb gondja is- a germániai légiók lázadása. A két tartományban összesen nyolc legio állomásozott, ráadásul ezek rendkívül tapasztalt katonákból álltak. A birodalom kettészakadt: Vitelliushoz pártoltak Germanián kívül az ibér tartományok, Raetia, Gallia egy része és Britannia is, míg az afrikai, keleti és dunai provinciák Othót támogatták.  Vitellius a germániai légiókkal haladéktalanul Róma ellen indult. Mivel ő maga semmit sem értett a hadvezetéshez, csapatait két alvezére, Fabius Valens és Alienus Caecina vezette. Valens negyvenezer emberrel keresztülvonult Gallián és nyugat felől támadt Itáliára, Caecina pedig harmincezres sereggel átkelt az Alpokon, elfoglalta Észak-Itáliát és északról fenyegette Othót. Otho eleinte a békés megegyezés útját kereste: pénzzel és ígéretekkel próbálta rávenni Vitelliust a hadjárat abbahagyására, miután azonban a trónkövetelő elutasította, a háború maradt az egyetlen lehetőség.  A császár nem véletlenül próbálta elkerülni a háborút, ugyanis az esélyek nem neki kedveztek. Az afrikai legiókra a távolság miatt nem számíthatott, a keletiek pedig el voltak foglalva a zsidó háborúval. Az egyetlen elérhető közelségben levő haderő a Duna-vidéki katonaság volt. Otho rajtuk kívül csupán az itáliai csapatokra támaszkodhatott: a római helyőrségre, a praetorianusokra és a „tengerészlégióra” (utóbbi tagjait a flotta legénységéből toborozták; amikor Galba fel akarta oszlatni az egységet, fellázadtak ellene, mire szétverette és megtizedeltette őket). Ezek azonban sem létszámban, sem harcértékben nem érték fel Vitellius seregével.  Otho- aki semmilyen katonai tapasztalattal nem rendelkezett- szintén másokra bízta a hadsereg parancsnokságát. Csapatait Licinius Proculus, a praefectus praetorio és Róma legtapasztaltabb hadvezérei- az egykori brit helytartó Suetonius Paulinus, Marius Celsus és Annius Gallus- irányították. Mivel a két vitellianus sereg közül a Pó északi partján táborozó Caecináé volt közelebb, Otho (akihez időközben csatlakozott a négy pannon és dalmát légió valamint kétezer, az emberhiány miatt besorozott gladiátor is) ellene indult. Caecina egy gyors és mutatós győzelemmel próbálta magához csábítani Otho híveit; így átkelt a Pón és ostrom alá vette Placentiát (a mai Piacenzát), de a helyőrség visszavetette a folyón túlra.   Caecina ekkor ahelyett, hogy bevárta volna a közelgő erősítést, újból támadásba lendült . Cremona közelében, a Castor ligetének nevezett helyen azonban ismét megverték. Csupán ekkor egyesítette erőit Valensszel, majd ismét keresni kezdte az összeütközést. Otho habozott, hogy vállalja-e az ütközetet vagy kitérjen. Tacitus tanúsága szerint Paulinus (akit ebben az időben Róma legjobb hadvezérének tartottak) az időhúzást javasolta. Azzal érvelt, hogy a vitellianusok idővel kifogynak az élelemből és a pénzből, a lakosság is szembefordulhat velük, a germaniai csapatokat pedig megviseli az itáliai éghajlat; Otho mögött ellenben gazdag és megbízható hátország áll. Ha viszont azonnal nekirontanak a túlerőben levő, tapasztaltabb ellenségnek, könnyen vereséget szenvedhetnek.  Celsus és Gallus egyetértett Paulinussal; a császár azonban a három tapasztalt hadvezér ellenében fivérére, Titianusra és Proculusra hallgatott és a harc folytatása mellett döntött. A két sereg Bedriacumnál csapott össze ismét; Otho csapatai ezúttal vereséget szenvedtek. Ez az ütközet önmagában nem döntötte volna el a háborút. A hadsereg kitartott Otho mellett és még mindig lett volna lehetőség megvalósítani Paulinus stratégiáját, Otho azonban másképp döntött. Összehívta katonáit és (Tacitus szerint) az alábbi beszédet intézte hozzájuk: ”Úgy gondolom, túl nagy ár volna életemért további veszedelemnek kitenni ezt az elszántságot, ezt a ti erényeteket. Minél több reménnyel kecsegtettek, ha élnem tetszenék, annyival szebb lesz a halál. Én és a szerencse kölcsönösen kitapasztaltuk egymást. És ne számítgassátok az időt: nehezebb az önmérséklet olyan jó sorsban, amelyről gondolhatjuk, hogy nem sokáig fogjuk élvezni. A polgárháború Vitelliustól indult ki, és ő kezdeményezte, hogy az uralomért fegyverrel küzdjünk; hogy azonban csak egyszer küzdjünk, abban majd én járok elöl jó példával: ebből ítélje meg Othót az utókor. Vitellius örvendjen testvérének, feleségének, gyermekeinek: nekem sem bosszúra, sem vigasztalásra nincs szükségem. Mások ám tartsák kezükben huzamosabban a hatalmat: én csak azt óhajtom, hogy senki ily bátran itt ne tudja hagyni. Vagy eltűrjem, hogy annyi római fiatal, oly sok kiváló sereg hulljon el ismét és vesszen el a köz számára? Kísérjen síromba az a gondolat, hogy feláldoznátok magatokat érettem, de inkább maradjatok életben. És ne sokáig akadályozzuk egymást, én a ti bántatlanságotokat, ti az én állhatatosságomat. Több szót ejteni a végső dologról már gyávaság. Elhatározásom legfőbb bizonyítékául halljátok, hogy senkire sem panaszkodom; mert az isteneket vagy embereket okolni olyanhoz illik, aki élni szeretne.”   A beszéd utáni éjszakán önkezével vetett véget életének.  „..nem voltak sem silányabban, sem kevesebb emberek, akik megdicsérték haláláért, mint azok, akik megrótták életéért, mert bár semmivel sem élt tisztességesebben Nerónál, de halálában nemesebben viselkedett”- írja róla Plutarkhosz. Otho halálával Aulus Vitellius ölébe hullott a birodalom. Az ő uralkodásáról sajnos szinte lehetetlen tárgyilagos képet alkotni, Suetonius és Tacitus írásai ugyanis elfogultak és a lehető legsötétebb képet rajzolják róla (Plutarkhosz Vitellius-életrajza vagy soha nem is készült el, vagy elveszett; az utóbbi lehetőség a valószínűbb).  Az új császár ekkor ötvenhetedik évében járt. Addigi pályafutása során magas pozíciókat töltött be. 48-ban konzul volt, később papi tisztségeket viselt. A 60-62 közti időszakot Africa provinciában töltötte: egy évig helytartó volt, a második évben pedig legatusként szolgált öccse, az új prokonzul mellett. 63-ban vagy 64-ben a középítkezések felügyelőjévé nevezték ki, 65-ben pedig ő elnökölt a Nero tiszteletére rendezett játékokon. A források szerint pályafutását egyáltalán nem tehetségének köszönhette. Tacitus csupán annyit mond erről, hogy „mindent apja hírnevének köszönhetett;” (az apa ugyanis censor és háromszoros consul volt, egy ízben magával Claudiussal együtt), Suetonius pedig azt állítja: Vitellius adottságaival (kiváló kocsiversenyző és lelkes kockajátékos volt) nyerte el a Galbát megelőző négy császár kegyét, Galba pedig azért nevezte ki germán helytartóvá, mert veszélytelen és önállótlan embernek tartotta.  A bedriacumi csata idején Galliában tartózkodott és hadseregével csupán június közepén ért Itáliába (Rómába július 18-án, az alliai csata évfordulóján vonult be; ezt rossz ómennek tekintették). Tacitus tanúsága szerint a vitellianus sereg úgy viselkedett, mintha egy ellenséges területen vonult volna át, a császár pedig semmit sem tett, hogy fegyelmezze a katonákat, sőt ő maga is elmerült a kicsapongásban.  Ennek mindenesetre ellentmond az a tény, (amit ugyancsak Tacitus említ), hogy már útközben is fontos intézkedéseket hozott a vagyonbiztonság érdekében: „A továbbiakban sem a pártütőket, sem bárkinek vagyonát nem is érte bántás: érvényben maradtak az Otho hadsoraiban elesettek végrendeletei, vagy ha nem volt végrendelet, a törvény..”  Ellenfelei vagyonához hasonlóan kímélte azok életét is: az Otho-párti légiókat csupán áthelyezéssel „büntette”; csak a városi rendfenntartó csapatokkal és a praetorianusokkal tett kivételt: ezeket az alakulatokat feloszlatta és hozzá hű katonákból szervezte újjá.  A források alapján kérdéses, hogy Vitelliusnak (azon kívül, hogy névleg övé volt a legfőbb hatalom) volt-e egyáltalán köze ezekhez az intézkedésekhez. Tacitus és Suetonius egybehangzó állítása szerint Vitellius hagyta, hogy mások uralkodjanak helyette, ő pedig a kicsapongásoknak élt. Suetonius szerint Vitellius egyik szabadosa, Asiaticus intézte az ügyeket, míg Tacitus Valenst és Caecinát említi.  Az új császárnak szembe kellett néznie a Vespasianus vezette keleti hadsereg lázadásával. Tacitus szerint a lázadás gondolata Licinius Mucianustól, Syria helytartójától származott, aki kijelentette: Vespasianus méltóbb a császári címre, mint az elpuhult és tehetetlen Vitellius és most könnyedén meg is szerezheti, mert az ő hadserege (kilenc legio) fegyelmezettebb és tapasztaltabb Vitellius seregénél.  Vespasianushoz csatlakoztak az Otho egykori seregében szolgáló illyriai és moesiai legiók is. Vitellius semmilyen jelentőséget nem tulajdonított a lázadásnak. Tacitus szerint kizárólag a tékozlással foglalkozott és uralkodása alatt „úgy hiszik” kilencszázmillió sestertiust vert el.  (ez nyilvánvalóan képtelenség; mivel az államkincstár még Nero uralkodása alatt kiürült, egyszerűen lehetetlen volt ennyi pénzt összeszedni). A keleti hadseregtől a nagy távolság miatt valóban nem kellett tartania; a közvetlen veszélyforrást a moesiai légiók jelentették. Ezek vezére a hetedik legio parancsnoka, Antonius Primus volt.. A történetíró nagyon tömören és találóan így jellemzi: „..békében a legrosszabb, háborúban nem megvetendő.” Primus (névleg Vespasianus híveként, gyakorlatilag azonban teljesen önállóan) öt legióval betört Itáliába és elfoglalta Gallia Cisalpinát; Vitellius adriai flottája is csatlakozott hozzá. Vitellius Caecinát küldte ellene nyolc legióval, ő viszont (valószínűleg azért, mert féltékeny volt Fabius Valensre) Vespasianus oldalára állt és erre próbálta rávenni a katonákat is. A hadsereg hű maradt Vitelliushoz; Caecinát saját katonái tartóztatták le. Serege azonban vezér nélkül maradt; Primus kihasználta az alkalmat és két napig tartó kemény harcban Bedriacumnál szétverte a túlerőben lévő, de megzavarodott ellenséget. A túlélők Cremonába vonultak vissza és rövid ostrom után megadták magukat. Primus felégette és kirabolta a várost, majd továbbnyomult dél felé, Róma irányába. Vitellius még Caecina árulása előtt utánaküldte az Otho elleni háború másik hadvezérét is. Valens lassan haladt észak felé és útközben értesült a bedriacumi vereségről; ekkor cserbenhagyta csapatait és Galliába szökött. Tacitus szerint nem pusztán a gyávaság motiválta; azt tervezte, hogy fellázítja Galliát és Germaniát Vespasianus ellen. Ez azonban nem sikerült; fogságba esett és kivégezték. Vitellius (aki állítólag még ekkor sem hagyott fel a kicsapongással) megmaradt csapatai nagy részével (a praetorianusokkal és a tengerész-legióval) elhagyta Rómát és Narniába vonult; valószínűleg az Appenineken átkelve akarta megtámadni Primust. Mivel semmit sem értett a hadvezetéshez, jelenléte többet ártott, mint használt, és hamarosan kénytelen volt visszatérni Rómába. A tervezett hadjáratból természetesen semmi sem lett, sőt a narniai csapatok kevéssel a császár távozása után átálltak Vespasianushoz. A császár végül belátta, hogy ügye elveszett; Primus és Flavius Sabinus tárgyalásokba bocsátkozott Vespasianussal. Amnesztia és pénz ellenében beleegyezett abba, hogy lemond a trónról.   Lemondását (ez volt az első ilyen eset Róma történetében) 69. december 18-án jelentette be. Katonái azonban nem ismerték el a lemondást és a hatalom visszavételére kényszerítették. Utcai harcok törtek ki Sabinus városi cohorsai és a vitellianusok között; leégett a Capitolium és vele együtt a birodalom legszentebb helye, a Jupiter-templom.  Vespasianus fiatalabbik fia, Domitianus (a későbbi császár) csak álruhában tudott elmenekülni; Sabinust elfogták és kivégezték. A megállapodás megszegésén feldühödött Primus megtámadta és heves harcok után bevette a várost; Vitellius fogságba esett. Megkötözve végighurcolták a városon és arra kényszerítették, hogy végignézze szobrai ledöntését, majd a Gemonia-lépcsőnél megölték és holttestét a Tiberisbe vetették. Otho és Vitellius levélváltásáról szólva a kortárs források össze is hasonlítják kettejüket:  „Nehéz volna megmondani, melyikük volt alábbvaló, kicsapongóbb, elpuhultabb, járatlanabb a hadvezetésben, s melyiküket terhelték nagyobb adósságok korábbi pénztelenségük következtében”- írja Plutarkhosz. Tacitus így fogalmaz: „..kettejük pusztulása előtt, amellyel Otho tisztes nevet, Vitellius annál gyalázatosabbat érdemelt, kevésbé kellett félni Vitellius tunya élvezeteitől, mint Otho lángoló bujaságától. Azonkívül Othót rettegetté és gyűlöltté tette Galba meggyilkolása, amannak pedig senki sem rótta fel a háború megindítását. Vitelliust gyomra és torka miatt csak a maga megbecstelenítőjének, Othót fényűzése, kegyetlensége, vakmerősége miatt a közre kárhozatosabbnak tartották.” Lehangoló összkép. Ilyen előzmények után érthető, miért tűnt az utókor számára egyfajta új aranykornak Vespasianus uralkodása.

Johannesz Angelosz

 

 
Fórum: legfrissebb
Posted by Amokfutokova - nov.. 19, 2017 18:23
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:40
Posted by Ív Béla - nov.. 19, 2017 17:28
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:18
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 15:15
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 316 vendég böngészi