AutoalkatreszOnline24.HU

II. Rákóczi György lengyel hadjárata a korabeli erdélyi történetírásban

 

„Kedvetlenől és igen kedvetlenől, szívemnek nagy szomorúságával kelletik már ez ide alább következő, a szegény hazának rettenetes, siralmas nagy romlására hanyatló és eléggé soha meg nem gyászolható, siratható kedvetlen állapotának megírására pennámat fordítanom. Soha, bár adta volna az Úristen, soha ne láthatták volna szemeink szegény hazánknak, édes nemzetünknek illy megbecsülhetetlen kárát és mondhatatlan romlását!” Ezekkel a szavakkal vezeti be II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratának leírását az erdélyi történetíró Szalárdi János. Az Erdély bukását bevezető eseménysorról három eltérő szándékkal alkotott korabeli magyar történetírói mű maradt fent. Szalárdi I. Rákóczi György uralkodása alatt a fejedelem főlevéltárosa volt; II. Rákóczi György idején alighanem kegyvesztetté vált (a fontos iratokhoz azonban még ekkor is hozzáférhetett, sokat be is emelt a krónikába). Az általa írt „Siralmas magyar krónika” a szerző életében nem jelent meg nyomtatásban, mert nem volt alkalmas propagandacélra (magyar nyelven íródott,nem lehetett sikere külföldön). Szalárdi deklarált célja nem is az volt,hogy politikai propagandát fejtsen ki,hanem hogy orvosolja a magyar nyelvű történetírói művek hiányát. A krónikát alapvetően azoknak szántak,akik latinul nem tudtak,magyarul viszont igen és igényük is volt az információra.Erdély romlását (ennek része nála a lengyelországi hadjárat kudarca is)  Szalárdi elkerülhetetlen isteni büntetésnek tartja és ezzel lényegében feleslegessé teszi az emberi felelősök keresését. Az erdélyi fejedelmet teljesen vétlennek tartja,az isteni büntetés vak eszközének. Az erdélyi hadjárat leírásának „hivatalos” verziója Apafi Mihály kancellárja, Bethlen János tollából származik. Bethlen maga is részt vett a hadjáratban; Krakkó kapitánya volt és a szerencse folytán sikerült elkerülnie a tatár fogságot (Krakkó feladása után tért haza a helyőrséggel együtt). Barcsay Ákos, majd Kemény János kancellárja lett és ezt a posztot egészen Apafi Mihály idejéig sikerült megtartania. Apafi bízta meg Erdély történetének megírásával; a mű azt volt hivatva igazolni, hogy a török orientáció felvállalása elkerülhetetlen volt és Apafi lényegében kiemelkedő tettet hajtott végre az ország stabilizálásával. A rohammunkában megírt négykönyvnyi latin mű első kiadása Szebenben jelent meg 1663-ban (a következő évben kiadták Amszterdamban is). Bethlen 1629-től 1663-ig dolgozza fel Erdély történetét (a megjelenés után tovább folytatta az események leírását egészen 1673-ig ez a rész azonban már nem jelent meg nyomtatásban). Szemtanú lévén a beszámolója felettébb érdekes lenne, azonban a krónika a II. Rákóczi György lemondatása utáni eseményekre összpontosít, az ezt megelőző történésekről csak nagyon szűkszavúan tájékoztat. Harmadik korabeli erdélyi forrásunk az eseményekről Georg Kraus segesvári jegyző Erdélyi Krónikája . A szerző 1607-ben született Szebenben. 1646-ban költözött Segesvárra és 16439-ben lett a város jegyzője.  Az 1650-es években kezdte el írni az Erdély történetét 1618-től feldolgozó krónikáját, amelyet Johannes Ursinus latin nyelvű Segesvár-történetének folytatásául szánt.  Jegyzői tevékenysége folytán könnyen hozzájuthatott fontos okmány, amelyeket be is illesztett a krónikába (nemcsak idézte őket, hanem fizikailag is bekerültek, mivel sokat be is ragasztott). A segesvári krónikás nem isteni büntetésnek tartja a kudarcot, hanem a személyes felelősséget hangsúlyozza. Felelőst mindjárt talál hármat is: magát a fejedelmet, Kemény Jánost és Bethlen Jánost- ez a három magyarázat egyidőben létezik. A legnagyobb felelősség Kraus szerint a fejedelmet terheli. Ha Rákóczit csakis Kraus krónikája alapján ítéljük meg, olyasvalaki áll előttünk, aki lényegében alkalmatlan az uralkodásra. Az Erdélyi krónika szerint a fejedelem képtelen volt előre gondolkodni és megfontoltan dönteni: Kraus több ponton is kimondja, hogy ha Rákóczi hallgat a józan eszére és elfogadja ezt vagy azt az ajánlatot, elkerülhette volna az országot sújtó pusztulást.    A másik negatív, Erdélyt romba döntő jellemvonás a fejedelem már-már beteges fukarsága. A krími kán követei a hadjárat megindítása előtt felkeresték a fejedelmet és szövetséget ígértek neki 30ezer dukátnyi pénz fejében. Rákóczi (az eseményről tudósító Kraus szerint fukarságának engedve) üres kézzel küldte haza a követeket (a szövetségi ajánlat előtt húszezer köböl gabonát is kértek tőle, ezt sem kapták meg).  A fukarság másik példája, amikor a hadjárat kudarca után Rákóczi nem volt hajlandó kifizetni a tatárok által az erdélyi foglyokért követelt váltságdíjat: Kraus és Szalárdi egybehangzó állítása szerint nem akart pénzt kiadni annak ellenére, hogy a kincstár elviselt volna egy ilyen érvágást. A lengyel és az erdélyi trón közös birtoklása Báthory István uralkodása óta visszatérő eleme volt az erdélyi külpolitikának; a legnagyobb esély a sikerre a XVII. század közepén kínálkozott,három alkalommal is. 1648-ban meghalt IV. Ulászló lengyel király. Az erdélyi fejedelem megpróbálta elérni, hogy fiát, Zsigmondot válasszák lengyel királlyá- miközben a másik fiú, György örökölte volna Erdélyt-, a Varsóba küldött erdélyi követ azonban nem ért el eredményt.  Mielőtt I. Rákóczi György bármit is tehetett volna a terv sikere érdekében, maga is meghalt és ezzel a lengyelországi Rákóczi-párt is széthullott. A terv négy évvel  később ismét előkerült: ezúttal is Zsigmond volt a lengyel királyjelölt (1652-ben vette feleségül a „téli király” Pfalzi Frigyes lányát és egyben I. Jakab angol király unokáját- az esküvő komolyan megnövelte mind Zsigmond, mind Erdély külpolitikai súlyát azzal, hogy elhelyezte a fejedelemséget egy európai protestáns szövetségben), míg György maradt volna Erdélyben. A tervet azonban meghiúsította Zsigmond és Henrietta váratlan halála 1652 végén. Csak 1657-ben került elő újból az elgondolás, de ekkor már teljesen eltérő külpolitikai körülmények közepette. X. Károly svéd király 1655 tavaszán hadat üzent János Kázmér lengyel királynak azzal az indokkal,hogy utóbbi jogtalanul használja a svéd királyi címet. A svédek néhány hónap alatt elfoglalták egész Lengyelországot (maga János Kázmér elmenekült), a következő évben azonban népfelkelés tört ki (János Kázmér is visszatért). A háború így folytatódott és mindkét fél Erdély szövetségét kereste. A lengyelek annyira fontosnak tartották Erdély megnyerését, hogy Szalárdi szerint ebben a „versenyben” II. Rákóczi György megelőzte III. Ferdinánd császárt és a brandenburgi választófejedelmet is.  János Kázmért elsősorban az erdélyiek gazdasági és katonai ereje indította arra, hogy a szövetségüket keresse (az erdélyi vallási türelem miatt az sem zavarta, hogy egy református uralkodóval szövetkezik). A lengyel követek a hadba lépésért cserébe a lengyel koronát ígérték a fejedelem fiának, Ferencnek (természetesen csak János Kázmér halála után kapta volna meg)- viszonzásul csak azt kívánták, hogy a királyjelölt Lengyelországban nevelkedjen. Az erdélyi fejedelem ezt elfogadhatatlannak találta, a lengyel szövetség terve így semmivé lett. Erdély azonban semmiképpen sem maradhatott ki az északi háborúból, már csak azért sem, mert létfontosságú érdeke volt a Lengyelországgal folytatott kereskedelem biztosítása. Az egyetlen lehetőség a lengyel tárgyalások meghiúsulása után a svédekhez való csatlakozás volt. A svédek és az erdélyiek szövetsége az erdélyi és lengyel trón egyesítéséhez hasonlóan szintén hagyomány számított az erdélyi külpolitikában. A szövetség még Bethlen idején alakult ki, az első közös svéd-lengyel hadjáratra azonban csak I. Rákóczi György alatt, 1644-ben került sor. Az erdélyi hadjárat kudarca után összeült, 1657 szeptemberi szamosújvári országgyűlésen II. Rákóczi György azzal indokolta a hadba lépést, hogy erre az 1644-es svéd-lengyel szerződés kötelezte.  Szalárdi a hadjárat kezdetéről írva megemlíti a fejedelem lengyelekhez intézett kiáltványát, ebben azonban II. Rákóczi György az indokai között nem említi az apja idejében kötött szerződést.  A hagyomány ereje mellett az indokolhatta a svédek melletti kiállást, hogy X. Károly Gusztáv bármiféle feltétel nélkül felajánlotta a lengyel koronát Rákóczinak; a svédek kozák szövetségesei és a Károly Gusztáv mellett kitartó lengyelek szintén a hadba lépésre bíztatták. Mivel a svéd hadsereg a harmincéves háború alatt nagy hírnévre tett szert és a kozákok is Svédország mellett álltak, Rákóczi bízott a sikerben. A bizalma azonban nem a pontos tájékozódáson, hanem éppen az információhiányon alapult. Nem számolt azzal, hogy a svédek helyzete valójában mennyire kedvezőtlen, nem vette figyelembe a császár semlegességét; legsúlyosabb hibájának mégis az bizonyult, hogy a hadjárat megindítása előtt nem kérte ki Erdély hűbérura, a szultán véleményét. Valószínűleg úgy gondolta, a törököket leköti a már tíz éve folyó velencei háború és egyébként is csak kudarc esetén érhetné bármiféle büntetés, „mivel a török nemzet elméje nagyon a szerencse után járó lenne”, ahogy a Portára küldött erdélyi követ írta neki.  Georg Kraus segesvári jegyző krónikája szerint Rákóczi legtapasztaltabb hadvezére, Kemény János kifejezetten azzal bíztatta a fejedelmet, hogy „korának legerősebb uralkodója, a svéd áll az oldalán, 80 ezer kozákkal együtt, [uralja] Erdély és Magyarország egy részét és neki is erős serege van, amellyel, ha akarja, még magát a török császárt is megverheti”.  Ilyen előzmények után indult meg a hadjárat 1657 januárjában „porta híre, engedelme s az haza tanácsi megegyezett értelmek nélkül, az lengyelekkel elitül fogva való jó szomszédság ellen..”  A fejedelmi tanács tagjai a hadjárat kudarca után a szamosújvári országgyűlés színe előtt azt állították, Rákóczi csak közvetlenül az indulás előtt kérte ki a véleményüket és már hiába ellenkeztek vele. Szalárdi ezzel szemben azt állítja, kifejezetten támogatták a hadjáratot „..mindenek a dolgokban különb fundamentumot s a készületekhez s jelenvaló lengyel főrendekhez képest is bizonyosabbra való menetelt állítanak vala. De különben is már a fejedelemnek olly nagy készülettel való indulatját, az egész népének minden hadi készületével való felkelését s útban való lételét látván, aki már ollyan nagy szerencséjű, méltóságú és hatalmas fejedelemnek ollyan méltósága nevekedésére való nagy szerencséjének magát opponálni, ellenébe vetni merészelné, valljon kicsoda tanálkozhatott volna olly, ki azt felkötni merészelhette volna.”  Kraus szerint (aki megnevezi a „szász egyetem” jelenlévő küldötteit is) szó sem volt arról,hogy a fejedelem bárki tanácsát kikérte volna- az egynapos országgyűlés egyetlen témája az adó kivetése volt. A 60 ezer fős erdélyi, magyar és havasalföldi sereg 1657. január 14-én kelt útra (a korai időpontot valószínűleg a svédek kérése indokolta). Szalárdi és Kraus tanúsága szerint az indulás után egymást követték a kedvezőtlen előjelek. Közszájon forgott ugyan  Újfalvi Imre debreceni iskolamester 1598-as jóslata,amely nagy katasztrófát jövendölt 1657-re  ,Rákóczi azonban a jóslat ellenére is nekiindult. A Maroson való átkelés közben meghalt a fejedelmi zászlótartó, majd váratlanul elpusztultak a fővezérek (a fejedelem és Kemény) hátaslovai. A Kárpátokon való átkelést áradás és hóvihar hátráltatta és sokan odavesztek.  Az átkelés után a sereg lengyel földre ért. Itt a fejedelem kiáltványt bocsátott ki,amelyben megindokolta a hadjáratot. Az 1644-es svéd szövetség ezúttal nem került elő; Rákóczi felrótta a lengyeleknek, hogy „a királyságra hivattatván azután hátrahagyatott és megcsúfoltatott volna”, hogy jogellenesen elfogták a svédekhez küldött követeit és a hozzá küldött svéd követeket és üldözik a vilnai kálvinistákat. Mindezek után közölte, hogy egyáltalán nem akar bosszút állni, csupán „bizonyos nagy rendektől is hivattatván a királyságra, Lengyelországot oltalmazni…akarná.” . Az erdélyi csapatok lényegében háborítatlanul jutottak el egészen Krakkóig. Rákóczi diadalmenetben vonult be a lengyel koronázóvárosba (az eseményt csak az árnyékolta be, hogy megbotlott a lova és ő maga is a földre zuhant) és a svéd helyőrség mellé hátrahagyott egy csapatot a saját embereiből is (ezeket Bethlen János vezette). A lengyelek nem vállalták a nyílt ütközetet, helyette visszavonultak és megpróbáltak tárgyalásokba bocsátkozni a fejedelemmel (a közvetítést Szelepcsényi György esztergomi érsek és Rákóczi László, a fejedelem unokaöccse vállalta). Megismételték a háború előtti ajánlatot (Rákóczi Ferencé lesz a lengyel trón János Kázmér halála után) és megtoldották azzal, hogy az erdélyi fejedelem megkapja a krakkói vajdaságot és a Luxemburgi Zsigmond által elzálogosított szepesi városokat.  Rákóczi visszautasította az ajánlatot és tovább vonult észak felé. Végül a Visztulán való átkelés után, 1657. április 22-én csatlakoztak a svédekhez . X. Károly szívélyesen fogadta a fejedelmet (Kraus szerint Rákóczi kiivott egy félpintes serleget, ezt a teljesítményt még a svéd király is nehezen tudta utánozni), kedvezőtlen előjelek azonban itt is voltak. A találkozáskor az egyik svéd üdvlövés megölt egy svéd szolgálatban álló német herceget, a két uralkodó tárgyalása közben pedig felborult az őket szállító hintó. Az egyesült svéd-lengyel sereg Litvániába indult és bevette Brzesc városát (itt a fejedelem Gaudi Andrást hagyta hátra egy helyőrség élén). Az engedély nélküli hadjárat híre időközben elért a Portára is (a jelek annyira nyilvánvalóak voltak, hogy az erdélyi követ hiába is akarta tagadni). „Császár, fővezér nevével a fejedelem után kemény fenyegető levelek íratának”, számol be az esetről Szalárdi.   Rákóczi azonban soha nem kapta meg a leveleket. A „postás” Török János Krakkóba ment, hogy átadja a levelet a fejedelemnek, de már nem találta ott és a zavaros viszonyok miatt nem mert továbbutazni. Kraus máshogy ír erről: „A császár..Török János útján levelet küldött a fejedelemnek: élete és fejedelemsége elvesztésének terhe mellett térjen haza, mert ha nem, országával együtt iszonyatos büntetést fog elszenvedni. Török János a levelet Krakkóba, Bethlen János uramhoz vitte, hogy ő adja át a fejedelemnek. Bethlen János azonban magánál tartotta a török császár levelét..sőt Török Jánost sem akarta elengedni…A fejedelem megesküdött rá,hogy ha megkapja a levelet,nem cselekedett volna a nagyhatalmú császár parancsa ellenére és visszafordult volna.Mindebből egy együgyü ember is megítélheti,hogy a sok szerencsétlenségért a nevezett Bethlen János volt a vétkes.”  Az eset rendkívül zavaros. Egyrészt Bethlen nem említi az esetet a saját művében (ezt el lehetne intézni azzal,hogy nem akart ilyen kínos dolgot leírni és egyébként is csak egy nyúlfarknyi rész szól a lengyel hadjáratról), másrészt nehezen lehetne megindokolni,miért tett volna ilyet (biztos tudta,mi lesz,ha a levél nem jut el a címzetthez). Az erdélyi fejedelem valószínűleg kezdettől fogva tudta,mi lesz a Porta első reakciója az engedély nélkül megindított hadjáratra. A valódi magyarázat az információhiány lehetett: Bethlen csak azt mondhatta meg Töröknek,hogy a fejedelem nincs Krakkóban,de azt nem,hogy hol van (Rákóczi elfelejtette tájékoztatni arról,hogy ő maga hol tartózkodik). A Krausnál feljegyzett történet alapja valószínűleg egy rosszindulatú híresztelés lehetett. Sokakat (például a fogságba esettek rokonait) bánthatott az,hogy az egész seregből  (Rákóczi kíséretén és a Gaudi András által vezetett brzesci helyőrségen kívül) csak a Bethlen parancsnoksága alatt álló csapatok tértek vissza,sőt ők voltak az egyetlenek,akik némi hadisikert is elkönyvelhettek: megvédték Krakkót a császáriaktól. Bárhogyan is, a fejedelem nem kapta meg a fenyegető üzenetet. Hogy biztosítsa a Porta jóindulatát,Tordai Ferenc személyében követet küldött Sztambulba azzal az üzenettel,hogy fényes győzelmet aratott,elfoglalta a lengyel fővárost,Krakkót is és élvezi a lengyelek támogatását. Ez nem egészen az volt,amire a nagyvezír számított. Tordait (a hivatalos erdélyi követ Tisza Istvánnal együtt nyomban letartóztatták.  Miközben az erdélyi fejedelem helyzete rendkívül megromlott a Portán, Lengyelországban is kicsúszott a talaj a lába alól. A lengyelek ugyanis mellőzték a hagyományos hadviselést és inkább a diplomáciában vitézkedtek. Követeket küldtek a krími kánhoz szövetségi ajánlattal; a küldöttek Erdélyben fogságba estek,de érthetetlen módon szabadon bocsátották őket és folytathatták a kimondottan ellenséges küldetést.   A másik sikeres „hadművelet” még ennél is nagyobb kárt okozott Erdélynek. A lengyel király ugyanis rábírta a dánokat arra,lépjenek be a háborúba az ő oldalán és támadják meg Svédországot. A lengyelek nem csupán Erdély szövetségeseit akarták leválasztani,hanem magát Erdélyt is célba vették. Jerzy Lubomirski lengyel marsall (akit Szalárdi folyton a fejedelem rokonának nevez,pedig valójában nem volt az) betört a Partiumba és feldúlta a területet. Hogy az eljárását igazolja, kiáltványt bocsátott ki,amelyben tételesen megcáfolta az erdélyi fejedelem február eleji lengyel manifesztumát. Szalárdi-aki ismerte a kiáltvány szövegét- egy általa készített magyar fordítást közöl, míg Kraus krónikájában megtalálható a Lubomirski-féle kiáltvány latin nyelvű eredetije is (szerzett egy példányt és beragasztotta a krónikába) . A lengyelek- állítja a kiáltvány- szövetségesként számoltak Rákóczival,nem pedig ellenségként és önként felajánlották neki mindazt,amit most fegyverrel akar megszerezni. Nem csapták be,sőt a német-római császár és a brandenburgi választófejedelem elé helyezték,amikor elsőként vele tárgyaltak. A lengyelek indítványát ő maga utasította vissza és ezét nem illene neheztelnie. Lubomirski (kissé furcsa hasonlattal) a lengyel-erdélyi tárgyalásokat egy adásvételi szerződéshez hasonlította,ahol a felek akkor sem haragszanak egymástra,ha az üzlet nem jön létre. A követek elfogása nem barbárság volt,hanem teljesen jogos cselekedet. A hadijog csak az ellenséges országok követeinek enged háborítatlan utazást,de az,hogy egy ország eltűrje,hogy az ellensége az orra előtt kössön szövetséget egy harmadik hatalommal,teljesen nonszensz. Azt pedig,hogy II. Rákóczi Györgyöt lengyelek maguk hívták volna,szintén elutasítja. Egy ilyen döntéshez mindenképpen az országgyűlés jóváhagyása kellett volna (és ezt az erdélyi fejedelem is tudhatná),enélkül az egész csupán néhány ariánus magánakciója. Károly Gusztáv az otthonról érkező hírek hatására felhagyott a lengyel hadjárattal és elindult Pomeránia felé (itt akart tengerre szállni),az erdélyiek pedig kénytelen-kelletlen kísérték. A sereg morálja a váratlan és értelmetlennek tűnő megtorpanás miatt (elvégre az erdélyiek addig nem maradtak alul egyetlen ütközetben sem a lengyelekkel szemben,sőt felmentették Krakkót,bevették Varsót és Brzescet) a mélyponton volt és kis híján fellázadtak.  Kraus leír egy vélhetően fiktív dialógust (nem mondja meg,kitől hallotta) a svéd király és az erdélyi fejedelem között: Rákóczi megemlítette az erdélyi sereg nyugtalanságát és magyarázatot követelt a váratlan visszavonulásra; Károly Gusztáv erre magából kikelve közölte,hogy Rákóczi nem is igazi uralkodó,ha képtelen fegyelmezni a saját katonáit; lényegében nem ő az erdélyiek fejedelme,hanem fordítva,hiszen azt csinálja,amire a saját alattvalói kényszerítik. Végezetül azt tanácsolta a fejedelemnek, szedje rendbe a seregét,aztán vonuljon Krakkóba és várjon a svédek visszatérésére.  Az erdélyiek tehát „nagy sok emberbéli és számos szekerekbéli kárral”   átkeltek a Visztulán és elindultak délnek. „Aligha ezúttal most már a svékusok részéről is szegény nemzetünkre az a kölcsön meg nem fordíttatnék,melyet Morvában 1645-ben nekiek is üdősbik Rákóczi György boldog emlékezetű fejedelem részéről méretett vala..”- kommentálta az eseményeket meglepő mértéktartással Szalárdi.  Az erdélyiek azonban nem jutottak el Krakkóig. A lengyeleknek sikerült még a város elérése előtt bekeríteniük őket és a fejedelem kénytelen volt fegyverszünetet kötni (már csak azért is,mert fenyegető hírek érkeztek a krími tatár sereg közeledéséről). Szalárdi János a krónikájában közli a fegyverszüneti okmány latin nyelvű eredetijét,míg Kraus csak a lényegét foglalja össze (természetesen németül) . A lengyelek a svéd szövetség felbontását,az elfoglalt várak feladását és egymillió-kétszázezer forint váltságdíj kifizetését követelték (Kraus szerint kétszázezer dukát volt a váltságdíj; a két összeg valószínűleg azonos). Az erdélyi fejedelem számára a legrosszabb kétségtelenül a szerződésben foglalt személyes megaláztatás lehetett: Szalárdi szerint a fegyverszüneti feltételek első pontja az volt,kérjen bocsánatot János Kázmértól és a Köztársaságtól,Kraus pedig arról tudósít,hogy a lengyelek az egész erdélyi sereg színe előtt a fejedelemre hárították a felelősséget a hadjárat megindításáért. Az erdélyi sereg a fegyverszünet megkötése után továbbindult,de a melléjük adott lengyel kalauzok a tatár sereg karmai közé vezették őket. Kraus itt egy olyan anekdotát ír le,amely lényegében a Kemény-ellenes bújtatott propaganda része (állítása szerint az egészet egy fültanútól hallotta). E szerint a tatárok érkezése előtt felkereste a fejedelmet egy lengyel nemes,aki a lekötelezettje volt. A nemesember figyelmeztette a veszélyre és azt tanácsolta neki,azonnal meneküljön el az egész sereggel együtt. A fejedelem azonban-írja Kraus- Kemény Jánosnak engedve elutasította az ajánlatot és ezzel rombadöntötte Erdélyt.Az egyeteln dolog,amit a nemes elért,magának a fejedelemnek a megmenekülése volt.  A történet több ponton is sántít (már az is kétséges,hogy a kimerült erdélyiek egyáltalán el tudtak volna menekülni a tatárok elől).A bekerített erdélyi sereg sorsát Szalárdi és Kraus ugyanannak a dokumentumnak a beiktatásával írja le: az erdélyi sereg fövezére,Kemény János „Ruina Exercitus Transsylvanici” című,tatár fogságban írt röpiratát használják mindketten. Szalárdi teljes egészében beemeli a krónikájába Kemény kéziratát; Kraus csak a lényeget közli,de a legfurcsább az egészben az,hogy egyetlen szóval sem szidalmazza Keményt. A fejedelem a hazatérése után országgyűlést hívott össze Szamosújvárra. (Kraus részletesebben írja le az egészet,mint Szalárdi;valószínűleg a szász követektől szerzte az információit). Itt a küldöttek szokatlanul kritikus hangot ütöttek meg vele szemben; a korábbi erdélyi országgyűléseken nem fordult elő,hogy így sarokba szorították volna a fejedelmet. Az első kérdésük az volt,ki felelős a hadjáratért. Rákóczi először betegnek tettette magát,Kraus szerrint kimondottan azért, ,hogy ne kelljen válaszolnia.  (az,hogy tényleg beteg lett volna ,fel sem merül). Miután felgyógyult, az egész kérdést azzal intézte el,hogy kár olyasmivel foglalkozni, ami már megtörtént és orvosolhatatlan,inkább a szultán és a krími kán megbékítésével kellene foglalkozni. Az országgyűlés ismét félresöpörte és harmadszorra is feltette ugyanazt a kérdést. Ekkor hivatkozott Rákóczi a svéd szövetségre. Negyedszerre a fejedelmi tanács tagjaira hárította a felelősséget, ötödszörre pedig Kemény Jánosra. Az országgyűlés ekkor kimondta, a fejedelem és Kemény egyaránt vétkes. Kemény szidalmazásának csak az vetett véget,hogy a fiai tiltakoztak,mert távol van és nem képes megvédeni magát.A küldöttek úgy döntöttek, kiváltják a fogságból Keményt,hogy felelősségre vonhassák (Kraus szerint ez nagyon súlyos hiba volt,jobb lett volna,ha otthagyják a Krímben,mert akkor nem döntötte volna romba az országot).  Szalárdi szerint ekkor olvasták fel az országgyűlés színe előtt Kemény János fogságból írt levelét (ezt ő teljes egészében le is közli),amelyben Kemény a tatár fogságban lévők minél előbbi kiváltását és a szultán és a kán bocsánatkérést jelentő megajándékozását ajánlotta.   Az országgyűlés ezek után felszólította a fejedelmet,hogy mint az egyetlen jelenlevő felelős, fizesse meg a foglyok váltságdíját. Rákóczi ezt először megtagadta (arra hivatkozott, nincs rá pénze),később beleegyezett. Ekkor érkeztek meg az országgyűlésre a török és tatár-követek egy-egy magyar nyelvű levéllel,amely a fejedelem lemondatását követelte az országgyűléstől. Georg Kraus teljes egészében le is közli a két levelet; az erdélyi hadjárat leírása lényegében ezzel zárul le. A lengyelországi hadjárat bukása egy korszak lezárását jelentette Erdély történetében,a róla szóló leírások azonban éppen ellenkezőleg, egy kezdetet jeleztek: az újfajta nyilvánosság eszközeinek megjelenését a történetírásban (arra,hogy a kortárs forrásokat teljes egészében,fizikai valójukban  idézzék, a magyar történetírásban még nem akadt példa).. Szalárdi és Kraus a korabeli valóságot új módon megragadva  örökítik megErdély romlásának kezdetét.

Jegyzetek
Szalárdi János: Siralmas Magyar Krónika (Magyar Helikon, Budapest,1980; a továbbiakban Szalárdi) 320.oldal
Georg Kraus: Erdélyi Krónika 1608-1665. (Ómagyar Kultúra Baráti Társaság, Budapest, 1994; a továbbiakban Kraus)  21. és 24. oldal
Kraus 32.
Kraus 200.,241. és 253.
Kraus 241.
Bethlen János: Erdély története 1629-1673. (Balassi kiadó,Bp. 1993) 23.oldal
Szalárdi 344.
Georg Kraus: Erdélyi Krónika 1608-1665.
Szalárdi 349.
Szalárdi 354.
Kraus 247.
Szalárdi 348.
Szalárdi 352.
Kraus 247.
Szalárdi 350
Szalárdi 352 (ő csak az áradásról ír), Kraus 247-48.
Szalárdi 348.
Bethlen 29.
Szalárdi 354,Kraus 253.
Bethlen 29.
Szalárdi 356.
Kraus 258
Szalárdi 356.
Szalárdi  357-58.
Szalárdi 359,Kraus 262-63.
Kraus 258.
Kraus 259-60.
Szalárdi 370.
Szalárdi 371
Szalárdi 372. ,Kraus 272.
Kraus 276-77.
Kraus 285
Kraus 287.
Szalárdi 385-88.

Felhasznált irodalom
Bethlen János: Erdély története 1629-1673. (Balassi kiadó,Bp. 1993)
Georg Kraus: Erdélyi Krónika 1608-1665. (Ómagyar Kultúra Baráti Társaság, Budapest, 1994;
Szalárdi János: Siralmas Magyar Krónika (Magyar Helikon, Budapest,1980;

Johannesz Angelosz

 

 
Fórum: legfrissebb
Posted by Amokfutokova - nov.. 19, 2017 18:23
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:40
Posted by Ív Béla - nov.. 19, 2017 17:28
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:18
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 15:15
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 325 vendég böngészi