AutoalkatreszOnline24.HU

Népszerű világi műfajok az európai és magyar könyvpiacon: orvosi szakkönyvek

A könyvnyomtatás elterjedése Európa-szerte lehetővé tette az addig felhalmozott tudományos ismeretek széles körű (a tudósokon kívül a laikusokat is elérő) elterjesztését. A szaktudományok vulgarizálódása (az eredmények kikerülése a szélesebb, avatatlan nyilvánosság elé) az orvostudományt is elérte. A könyvnyomtatás európai elterjedésével párhuzamosan, a XV. század végétől jelentek meg a nyugati piacokon a gyakorlati célú orvosi kézikönyvek. Ezek többsége nem latinul, hanem anyanyelven íródott, szerzőik bevallottan nem a tudós értelmiséghez, hanem a laikusokhoz kívántak szólni. A nyugati könyvek a középkori közvetítéssel átvett ókori ismereteket és a középkori tudásanyagot foglalták össze és egészítették ki a gyakorlati megfigyeléseken alapuló legfrissebb korabeli tudományos felfedezésekkel. A XVI. század közepére alakult ki a nyomtatott orvosi irodalom négy fajtája: az orvosbotanikai könyvek (herbáriumok), az orvosi receptgyűjtemények, a „véres” műtéteket végző borbélysebészek gyakorlati képzését szolgáló sebészkönyvek és az egész tudományág összefoglalására törekvő általános orvosi kézikönyvek.  Ezek a munkák voltak az első magyar nyelvű orvosi könyvek mintái (és egyben forrásai) is. Az első hazai alkotások a XVI. század második felében keletkeztek, körülbelül egy évszázados lemaradással az anyanyelvű, hangsúlyozottan laikusoknak szóló orvosi irodalom nyugat-európai megjelenéséhez képest. A fennmaradt (vagy csak említés szintjén ismert) korabeli magyar nyelvű orvosi irodalom a feltételezések szerint lépést tartott a nyugati gyakorlattal. Az egyetlen kivétel az általános orvosi kézikönyv volt, amelyből egészen a XVII. század végéig egyetlen magyar nyelvű változat sem jelent meg (kézirat mindazonáltal ebből is létezett). Az első magyar nyelvű, orvosi témájú nyomtatott könyv Melius Juhász Péter Herbariuma. Ez 1578-ban, hat évvel a szerző halála után jelent meg Kolozsvárott.  Melius- a korabeli magyar orvosi irodalom szerzőinek többségéhez hasonlóan- nem orvos volt, hanem külföldi egyetemen tanult egyházi értelmiségi; a szokatlan lépésre valószínűleg az késztette, hogy ifjúkorában néhány évet Nádasdy Tamás sárvári udvarában töltött. Nádasdy igazi mecénás volt és udvarában a korabeli magyar tudományos élet számos alakja megfordult. Ennek a tudós nyilvánosságnak (az egyetemről hozott tudás mellett) nagy szerepe lehetett Melius kezdeményezésében.  Az ötlet eredeti volt, a megvalósítás érthető módon kevéssé. Melius nem fejthette ki a saját elméleteit, mert nem volt szakképzett orvos, nem támaszkodhatott a magyar nyelvű nyomtatott szakirodalomra, mert ilyen nem létezett és a rendkívül gazdag hazai kéziratos hagyományból sem meríthetett. Az egyetlen szóba jöhető módszer a nyugati szakirodalom, illetve -kisebb mértékben és kritikával kezelve- az antik orvosok műveinek átvétele (például átveszi Hippokratész elméletét a négy testnedvről és azok hatásáról). A mű tehát ebből a szempontból nem eredeti, puszta compilatio csupán. Az ilyen szerkesztés a korszakban megszokottnak számított, sőt Melius részben meg is haladja a saját korának gyakorlatát, amikor lelkiismeretesen feltünteti a forrásait. A korabeli orvosi írók nem igazán törődtek azzal, hogy megjelöljék a másoktól átvett anyag forrását (mivel akkoriban még nem léteztek szerzői jogok, ezen senki nem ütközött meg)- Melius azonban nem tett így. A forrásait ezért pontosan ismerjük: az antik orvosok közül Galénosz, Plinius és Dioszkoridész munkáit használta, két XVI. századi fő forrása pedig Adamus Lonicerus („Historiae naturalis opus novum” 1551-52) és Hieronymus Bock („Herbarium oder Kräuterbuch” 1539) volt.  Melius művének értékét egyrészt az bizonyítja, hogy egyáltalán fennmaradt, másrészt az a mód, ahogy megjelenése után tovább élt. A második magyar nyelvű herbárium („Fives Könüv, 1595-ben jelent meg Németújváron) szerzője, Beythe András lényegében szóról szóra lemásolta Meliust, anélkül hogy egyáltalán utalt volna rá. Az orvosi irodalom második csoportját a receptgyűjtemények jelentették. Ezek általában nem nyomtatásban jelentek meg, hanem kizárólag kéziratos formában léteztek és a középnemesi családok féltve őrzött tulajdonát képezték (ennek ellenére- vagy talán éppen ezért -a kéziratok többsége elpusztult). Az egyes példányok öröklődtek és minden nemzedék bővítette őket a saját gyűjtésével. Hogy mekkora értéket képviseltek, kitetszik egy Nádasdy Tamáshoz írott 1555-ös levélből, amelyben egy nemesasszony kéri vissza a másolásra kölcsönzött gyógyszerkönyvét, mivel „ha [a gyerekei közül] valamelliknek mi nyavalyája történik avagy házam népének is, tudja te N[agysá]god, hogy egyéb doktort nem keresek, hanem csak ezt a könyvet veszem elő és minden doktorságot csak ebből késértek. Bizony sok orvosságot megpróbáltam, hogy Isten után mind nagynak s mind kecsinnek használtam vele.” Az orvosságos könyvek másik csoportját a borbélysebészek könyvei alkották. Elméleti tudásanyagot ezek sem tartalmaznak, a gyakorlati rész viszont kiterjedtebb. A borbélysebészek technikai felkészültsége és képzettsége miatt a receptek is bonyolultabbak. A laikusok által (és laikusok számára) készített gyógyszerkönyvek csak olyan orvosságokat írnak le, amelyek elkészítése nem követel meg bonyolult felszerelést, nehezen beszerezhető összetevőket vagy komolyabb szaktudást. A borbélysebészek gyógyszerkönyvei ellenben tartalmazzák a céhes orvosságok receptjét és nem ritkán a más céhektől beszerzett „szakmai titkokat”, a tőlük átvett recepteket is. A borbélysebészek könyvei közül kettőt érdemes megemlíteni. Az első Frankovith Gergely műve, a „Hasznos és fölötte szükséges könyv” (1588-ban adták ki Monyorókeréken). Frankovith a XVI. századi hazai orvosi szakirodalom egyetlen orvos szerzője, soproni főorvos (más kérdés, hogy a könyv nem igazán tanúskodik szakmai szemléletről). A könyv a vallásos és az orvosi irodalom érdekes keveréke: a gyógyszerek és gyógymódok leírása mellett tartalmaz vallásos elmélkedéseket, imádságokat és egyházi énekeket is.  A vallásos szemlélet érződik a betegségekről vallott felfogásában is. A betegség szerinte Isten büntetése, mert „..a jó egészség és e világi gyönyörőségös élöt néha az embert Istenről elfeledközteti és minden gonoszságra rendöli azt, amit Isten az ő hálaadására teremtett és adott volt. Ezenképpen az betegség is Istentől szereztetik gyakorta az emberre, vagy megaláztatásnak és késértésnek és bínöktől való megszűnésének okaiért.”  A betegségeket tehát a legegyszerűbb úgy elkerülni, hogy az emberek erkölcsös életet folytatnak, mintegy megelőző jelleggel. Ha a baj mégis megesett, az is Isten elleni vétek, ha a beteg nem kezelteti magát. „Mivel hogy.. az orvosságot Isten parancsolta és szörzette az embereknek számtalan használatjokra, azért nem illik embernek az Úristentől engedett javait és a gyógyulásra való orvosságot megútálni és vakmerő képpen hátravetni.”   Az orvosi beavatkozás ebben az összefüggésben csupán az isteni akarat megnyilvánulása. „Mert az orvos csak annyibúl szolgálhat az betegeknek, amennyiből az Isten őneki megengedte az tudománnyal való értelmet: Isten az építő, az ember csak eszköz mind az orvossággal össze.”   A kezelésre Frankovith számos gyógyszert és gyógymódot ismertet (ezek nagyjából tükrözik a kor színvonalát), a legnagyobb hangsúlyt mégis az általa kifejlesztett „Serapium-kenet” nevű univerzális gyógyszer kapja. Ez a 169 összetevőből álló kenőcs Frankovith állítása szerint harminckét betegséget gyógyít a fogfájástól kezdve a köszvényen át egészen a himlőig és a pestisig, ráadásul még a gonosz varázslatok ellen is hatásos.  A gondolat nem eredeti (már az ókorban is ismert volt több ilyen mindenre-jó-orvosság, panacea receptje), de nem is áll távol annyira az orvosi felfogástól, mint mai ésszel gondolná az ember. Frankovith alighanem jártas volt a korabeli nyugati szakirodalomban, ahol sok hasonló szerrel találkozhatott. A másik mű a korszak végéről származik, Pettyéni Borbély Márton sebész gyógyszerkönyve. Pettyéni 1656-ban született és 1683-ban kezdett bele a könyv írásába. 1683 és 1687 között bejárta Erdélyt és 1687-ben lett a pápai sebészcéh tagja.  A könyv a pápai céh „titkos” gyógyszereinek leírásán kívül tartalmazza az erdélyi út során tanult recepteket (Pettyéni mindig pontosan megjelölte, mit kitől tanult), a sebkezeléssel és érvágással kapcsolatos „regulákat” és egy dicsőítő értekezést az antimóniumról. Utóbbi hangneme-sőt egyáltalán a téma felvetése- bizonyítja, mennyire „otthon volt” Pettyéni a vonatkozó szakmai irodalomban. Az európai orvostudományban ugyanis a XVI-XVII. században késhegyig menő vita folyt arról, hogy a fémeket és ásványokat lehet-e használni a gyógyításban. Ezt az ötletet még a híres (vagy inkább hírhedt) Paracelsus vetette fel a XVI. század elején és a vita még Pettyéni korában is folyt. Az igenlő álláspont (az úgynevezett iatrokémia) hirdetői komoly hátrányban voltak a hivatalos orvostudománnyal szemben. Paracelsus ugyanis nem rendelkezett diplomával, így az általa kidolgozott elméletet el lehetett vetni azon az alapon, hogy nélkülözi a tudományos alapot. Pettyéni a maga részéről Paracelsus álláspontját hirdeti: azzal érvel (Fratkovichot követve),hogy az antimónium mint gyógyszer isteni adomány, „melyet kiváltképpen az szegény és közönséges népnek javára teremtett az Mindenható Isten, aki, mivel minden állatnak rendelt orvosfüveket, úgy az embernek is, akit leginkább szeretett, rendelte ezt az hatható orvosságot”. A korabeli magyar nyelvű orvosi irodalomban a teljes nyugati „készlet” képviselve volt, egyedül az egész tudományágat átfogó, nyomtatott orvosi kézikönyv hiányzott. Ezt csupán egy kéziratban maradt, ismeretlen szerzőtől származó könyv az „Ars Medica” pótolta bizonyos mértékig, de a hiányosság ettől függetlenül megmaradt (mivel a könyvet nem nyomtatták ki, nem tudott kellő hatást kifejteni). Mindössze három példánya ismeretes: egy XVI. század végi, az erről készült 1610-es másolat és az utóbbi 1757-es másolata.  Az Ars Medica lényegében felsorol minden szóba jöhető betegséget és mindegyikhez több gyógymódot is, „tetőtől talpig” megtárgyalva az embert (ez az anatómiai felépítés még a középkorból ered és a későbbi orvosi kézikönyvekben is megmaradt). Az egyes betegségeket ugyanolyan szerkezetben tárgyalja: először megadja a betegség magyar nevét (néha a latin nevét is), megnevezi a betegség okait, leírja a tüneteket, végül pedig közli a betegség „tanúságait”, azaz a gyógymódokat is.  Az orvosságos könyveken túlmutató egyéb elméleti ismeretanyagot négy XVI. századi szerzőtől kölcsönözte: nagyrészt a neogalenista Jean Ferneltől („Universa Medicina” 1554) és Leonhard Fuchstól („De curandi ratione libri VIII, Leyden, 1548) kisebb mértékben egy velencei Dioszkoridész-kommentárból (Petrus Andreas Matthiolus: Commentarii in sex libros Pedacii Dioscoridis, 1554) és a bázeli Petrus Bayriustól („De medendi humani corporis malis enchyridion”, 1560).  Az Ars Medica így a korszak orvostudományának élvonalát közvetítette a magyar olvasók felé- a probléma csak az volt, hogy nem akadt ilyen olvasókra: egyszerűen nem volt rá igény. Hasonlóan kéziratban maradt egy másik, rövidebb (négykötetes) orvosi segédkönyv, Balsaráti Vitus János Magyar Chirurgiája- erről nem is tudunk többet, mert egyetlen példánya sem maradt meg. Ezt nyújtotta az érdeklődő laikusoknak (vagy akár szakmabelieknek) a tizenhatodik. század. A tizenhetedik század ebből a szempontból üres volt: kizárólag orvostudománnyal foglalkozó magyar nyelvű mű egészen az 1690-es évekig nem jelent meg. Apáczai Csere János enciklopédiája természetesen tartalmazott orvostudományi részeket is, de éppen a tudományok egészét átfogó volta miatt nem tudott erre összpontosítani. Amikor az 1690-es években végre megjelent két könyv, azok közül is az egyik egy rég elavult latin nyelvű tanköltemény magyar fordítása volt. Felvinczi György tollából. A salernói orvosi iskola tanácsait összefoglaló „Regimen Salernitanum”1693-ban jelent meg Kolozsvárott. akkora sikere volt, hogy három éven belül két újabb kiadást élt meg).   A könyv orvosi színvonalát jellemzi, hogy a másnaposság igazi ellenszerének a folyamatos borivást tartja.  A másik, 1690-es újdonság sokkal magasabb színvonalat képviselt: ez volt az első magyar nyelvű nyomtatott orvosi kézikönyv, a „Pax Corporis”, Pápai Páriz Ferenc tollából. Pápai Páriz Ferenc 1649-ben született; erdélyi tanulmányai után (ahol Apáczai Csere János tanítványai oktatták) 23 évesen külföldre ment peregrinatióra. Három évig tanult Lipcsében, Heidelbergben és Bázelben.  Valószínűleg már itthon megragadta a kor egyik vezető szellemi irányzata, a kartezianizmus (elvégre a mestereit is karteziánus szellemben nevelte Apáczai). 1673-ban írt heidelbergi értekezésében mély hódolattal ír Descartes-ról, aki „felszabadította korát a régi filozófia szolgasága alól.”  A „régi filozófia szolgasága” itt a túlzott tekintélytiszteletet, a több száz éve megcsontosodott (olykor téves) állítások feltétlen elfogadását jelenti; ez ellen kelt ki Descartes és ez ellen küzdött az orvostudomány területén Pápai Páriz is. Hazatérése után a nagyenyedi kollégium tanára lett. 1683-ban kezdett el dolgozni egy magyar nyelvű általános orvosi kézikönyvön, amely egészen addig hiánycikk volt.  Rendkívül nehéz dolga volt, mert senkitől nem kapott támogatást és a magyar orvosi szaknyelvet is egyedül kellett megalkotnia. „Nem részesültem senkitől sem nyilvánosan, sem magán úton semminemű kedvezésben, nem számítva a fényes ígéreteket… Holott lehetetlen nem tudni, mert hiszen hosszas tapasztalat mutatja, hogy az irodalmi dísz sokkal inkább ékesíti az országot, mint győzelmi jelvények és diadalívek.   „Panaszkodhatnék sorsomról és könyveim sorsáról, amilyet ritkább és nyelvünkön azelőtt soha nem látott tárgyakról, magam nyilvánvaló megkárosodásáról többet adtam ki nemzetem hasznára: de nem szándékszom panaszos előszót írni. Bizony csupán az orvoslástan, melyet magyarul színre hoztam, mennyi fáradságomba és éjszakázásomba került: tudja Isten. Mert a magyarnál azelőtt egyáltalában soha nem taposott útra léptem, s Isten vezérelvén, szerencsésen végére mentem s még annyi jutalmat sem érdemeltem, nagyobb dolgokra ösztönzésül s bátorításul, amennyibe az a papír került, amire írtam.”  Nem mindennapi teljesítmény, hogy ilyen körülmények között is képes volt színvonalasan alkotni. Nem csupán elméleti alapon írta a művet: a régi és kortárs szerzőktől átvett tudást kiegészítette saját egyetemi tanulmányaival és orvosi tapasztalataival. Nem puszta compilatiót végzett, hanem a magyar viszonyokhoz alkalmazta a nyugati forrásokból merített ismereteket (például csak azokra a betegségekre tért ki, amelyek itthon is előfordulnak és csak a Magyarországon fellelhető, könnyen beszerezhető gyógynövényeket, gyógyszereket ajánlotta a betegeknek).   A „Pax Corporis” lényegében az addigi magyar orvostudomány szintézisét tartalmazta. Összefoglalta a könyvekben és kéziratokban szétszórt tudásanyagot és ki is egészítette olyasmivel, ami addig nem volt megtalálható itthon, mint például a gyermekbetegségekről vagy az „asszonyi nyavalyákról” szóló fejezet.  A szerző külön hangsúlyozta a mű előszavában, hogy a könyvet nem a hivatásos orvosoknak szánja. „Nem akartam én itt az ebben Tudósaknak értelmét megfogni, nem is azoknak írom, hanem az házi cselédes gazdáknak s gazdasszonyoknak és az igyefogyott szegényeknek, akiknek nincsen mindenkor kezek ügyében értelmes orvos, kiváltképpen falukon, az hol hamarébb talál segédet a beteg barom, mint a beteg ember. E könyvből penig szükségéhez képest olvashat; vagy ha maga nem tud, olvastathat mással nyavalyájárul a beteg. E sok külömb-külömbféle orvosságok közül, ha egyiket nem, megszerezheti a másikat, ha maga házánál nem, feltalálja másénál, ha egytűl nem, öszveszerezheti többtűl. Nem is igazítok mind a Patikára, hanem nagy részént házunknál feltalálható szereket igyekeztem a szegényeknek kedvekért előszámlálni.”  A közérthető és mindenhová eljutó szöveghez egy teljesen újfajta látásmód járult: Pápai Páriz a betegséget nem isteni büntetésnek tartotta, hanem racionálisan magyarázható és ésszerű eszközökkel megszüntethető időleges zavarnak a Test és Lélek együttműködésében. Mivel a probléma alapvetően evilági, csak és kizárólag ésszerű eszközökkel lehet leküzdeni. „Tulajdonítani kell a jó orvosnak sokat: lehet bízni tudományához, hűségéhez, jámborságához, illik is az ilyenben megnyugodni.”  Ezen az alapon teszi mérlegre a népi gyógymódokat; elveti az amulettek használatát, cáfolja az igézetet, a szemmelverést. Amit viszont a népi gyógyászatból helyesnek ítél (pl. a melegítést vagy az izzasztást), nem csupán elfogadja mint tapasztalati alapon igazolt eredményt, hanem elméleti úton is alátámasztja. A gyógynövények mellett beemeli az orvosszerek közé a különféle ásványi anyagokat is (mint Pettyéninél látható volt, ez nem volt teljesen elfogadott tudományos álláspont) és gyakran megesik, hogy a virágzó magyar fürdőkultúrát is segítségül hívja.  Az egyes betegségeket azonos felépítésben tárgyalja. Először leírja a betegség formáit és „fészkeit”, ezt követi a tünetek leírása, majd a gyógymódoké és gyógyszereké (ez a taglalás már az Ars Medicában is megfigyelhető volt) A Pax Corporis 1690 és 1774 között kilenc kiadást ért meg; ez világosan mutatja, hogy Pápai Páriz mekkora igényt elégített ki a mű megírásával. Népszerűsége a XVIII. században is töretlen maradt, amikor már széles körben rendelkezésre álltak más orvosi szakkönyvek is. A hazai felvilágosult abszolutizmus az uralkodó egyik fő kötelességének tekintett, hogy az alattvalók egészsége felett őrködjön (elvégre csak egészségesen tudnak hasznos munkát végezni), ezért az országot valósággal elárasztotta a magyar nyomtatott orvosi irodalom. A változatos tartalmú és színvonalú nyomtatott könyvek mellett természetesen még ekkor is folytatódott a kéziratos hagyomány, ez azonban már teljesen háttérbe szorult. A folyamatosan növekvő mennyiségű és színvonalú nyomtatott anyag mellett már nem a laikusoknak szánt orvosi műveltség elsődleges hordozójának számítottak a kéziratok, hanem csupán érdekes színfoltnak.

Felhasznált irodalom
SPIELMANN József, 1978: Karteziánus elemek Pápai Páriz Ferenc életművében  In:  SPIELMANN József: A közjó szolgálatában. Művelődéstörténeti tanulmányok. Bukarest, Kriterion.
SZLATKY Mária 1983.  „Minden doktorságot csak ebből késértek”. Szemelvények a XVI-XVII. század magyar nyelvű orvosi kézikönyveiből. Budapest, Magvető.

Johannesz Angelosz
 
Fórum: legfrissebb
Posted by Amokfutokova - nov.. 19, 2017 18:23
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:40
Posted by Ív Béla - nov.. 19, 2017 17:28
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:18
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 15:15
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 331 vendég böngészi