AutoalkatreszOnline24.HU

A salazari Portugália és a vichyi Franciaország kapcsolata

 

A két rendszer rövid története
António de Oliveira Salazar 1889. április 28-án született. 1900-ban kezdte meg tanulmányait Viseu-ben, egy egyházi szemináriumban, azzal a szándékkal, hogy papi pályára lép, de végül meggondolta magát és közgazdaságot hallgatott Coimbra egyetemén. A világi élet választása ellenére egyháziakhoz illő puritán életmódját Salazar egész életében megtartotta, sosem házasodott meg. A vallásos meggyőződésből és az akkori köztársaság iránti ellenszenve miatt 1917-ben meghívást kapott Sidonio País rövid életű diktatúrája idején a pénzügyminiszteri posztra. Ezt nem fogadta el, de a politikai életből sem lépett ki és a Katolikus Centrumpárt színeiben politizált, miközben tanárként dolgozott.
1926-ban a Cabecadas-kormánytól újabb ajánlatot kapott a miniszteri bársonyszékre vonatkozóan, amit elfogadott, de a kaotikus állapotok és a Népszövetségtől kért kölcsön miatt pár nap után lemondott posztjáról. Salazar csak a katonai diktatúra megszilárdulása után, 1928 áprilisától volt hajlandó ismét átvenni a pénzügyeket, beleszólást követelve valamennyi állami szervezet költségvetésébe, voltaképp teljhatalommal irányítva Portugália gazdaságát. A politikus nagy munkafegyelemről és kitartásról tett tanúbizonyságot, intézkedései nyomán hosszú idő után az államháztartás pozitív mérleget könyvelhetett el.
Az évek során a kormányok jöttek-mentek, Salazar azonban maradt posztján, elhomályosítva a diktatúra vezetőit. Közben úgy reprezentálta magát, mint aki legyűrte a káoszt és növekvő pályára állította Portugáliát, ez is maradt propagandájának alapja diktatúrája alatt is. Salazar 1932. július 5-én lépett hatalomba, mint az ország 101. miniszterelnöke, megtartva egyúttal a pénzügyek irányítását és megszerezve a védelmi miniszteri széket is. Az új vezető szigorúan antikommunista, antiliberális és egyházbarát politikát hirdetett meg. Az 1933-as új alkotmánnyal létrehozta az Estado Novo-t (Új Állam). Az új alkotmány korporatív köztársaságként határozta meg az államformát. Kétkamarás hivatásrendi parlamentet hozott létre. Ennek értelmében a Nemzetgyűlés tagjait területi alapon, míg a Hivatásrendi parlamentét korporatív alapon választották meg. Hogy még jobban bebiztosítsa hatalmát, több jogosítványt is elvett a köztársasági elnöktől és azokat a miniszterelnöki tisztséghez csatolta. Nem utasította el a nyílt választási versenyt, éppen ezért minimális kampányt engedélyezett az ellenzéknek választás előtt. Sőt ellenjelölt indítását is lehetővé tette, akinek természetesen nem hivatalos parancsra választás napja előtt ajánlott volt visszalépni.
Hatalomra kerülése után hamarosan megkezdte politikai ellenfelei üldözését, a Gestapo mintájára létrehozott PVDE (Polícia de Vigilância e Defesa do Estado: Politikai és Államvédelmi Rendőrség) révén gátolva meg a hatalmát veszélyeztető szervezkedéseket. Portugália Salazar idején önellátó és elzárkózó politikát akart folytatni, célja a gyarmatbirodalom megőrzése és a nagyhatalmi státusz visszaállítása volt, a diktátor külpolitikáját ezek a célok határozták meg. Az 1936-os spanyol polgárháború során egyértelműen a Franco vezette nacionalisták mellé állt, és 20.000 önkéntessel, illetve ellátmánnyal támogatva. A második világháború kirobbanásakor Salazar a Francót győzelemre segítő tengelyhatalmakkal szimpatizált, ám úgy vélte, a britekkel való szembefordulás Portugália gyarmatainak elvesztését jelenthetné, félt továbbá az amerikai beavatkozástól is, ezért semlegessége mellett a szövetségeseknek nyújtott támogatást. A második világháború végének hírére Lisszabonban egy kb. 500 ezer fős tömeg tartott felvonulást, hogy kifejezzék örömüket, amit a fasizmus bukása miatt éreztek. A felvonulás szervezőinek ezzel az volt a célja, hogy felhívják a Szövetségesek figyelmét arra, hogy Európában még mindig vannak autoriter rendszerek. A háború után a diktátor a fő fenyegetést a Szovjetunióban vélte felfedezni, ezért országát 1949-ben beléptette a létrejövő NATO-ba. Emellett hosszú évtizedekre belesodródott a gyarmati háborúkba.
Az ország polgárai a legalacsonyabb színvonalon éltek, hiszen a kiadáscsökkentő megszorítások őket sújtották. Salazar gazdaságot ráncba szedő receptje a profitorientált szemlélet volt, ami alacsony béreket és a munkásság kiszolgáltatottságát eredményezte, másfelől pedig elhanyagolta a szociális fejlesztéseket. A rendszer 1958-ban élt át egy kisebb krízist, mikor Humberto Delgado tábornok népszavazást kezdeményezett Salazar leváltására, amelyre 25%-nyi szavazatot szerzett.
A politikus egészen 1968-ig zavartalanul irányította az ibériai országot, ebben ez év szeptemberében azonban egy baleset során agykárosodás érte, kómába esett és 1970. július 27-én meghalt. A rendszer pár évvel túlélte alapítóját, a hatalmat Marcelo Caetano vette át, akit 1974-ben egy katonai puccs, az ún. szegfűk forradalma távolított el a hatalomból.
A francia vezérkar már 1940. június elején belátta, hogy elvesztette a háborút, a kérdés már csak az volt, hogy az ország politikai vezetői miként döntenek sorsukról: fegyverszünetet kérnek Hitlertől, szorosabbra fűzik kapcsolataikat Angliával, vagy a gerillaháborút választják. Paul Reynaud miniszterelnök végül egyik lehetőség következményeit sem akarta vállalni, ezért 1940. június 16-án lemondott, és Henri Philippe Pétain marsallt, helyettesét bízta meg a kormányzással. Az 1856-os születésű katona a két világháború közötti Franciaország nemzeti hőse volt, aki 84 esztendősen, minden idők legidősebb politikai vezetőjeként vette át a viharvert ország irányítását. A Bordeaux-ba menekült kormány nevében a marsall június 17-én előzetes fegyverszünetet kért Németországtól, melyet öt nappal később ugyanazon azon a helyen és ugyanazon külsőségek között kellett megkötnie, ahol 1918-ban a németek kapituláltak. A június 25-én életbe lépő egyezmény értelmében Franciaországot egy északi, katonai megszállás alá kerülő övezetre, egy déli „szabad területre” és egy kettő közötti demarkációs sávra osztották fel. A kormány és a nemzetgyűlés egy kis vándorlás után Vichy fürdővárosban telepedett le. Július 11-én Philippe Pétaint teljhatalommal ruházták fel, ezzel megalakult a csonka francia állam.
Pétain négyéves vezetése alatt a szövetségesek és a hitleri Németország közötti hintapolitika jegyében irányította a csonka Franciaországot: a marsall egyfelől próbálta minél lazábbra fűzni a francia–német együttműködést, és azért lobbizott, hogy Franco spanyol diktátor ne támogassa a Harmadik Birodalmat, másfelől viszont a szövetséges hatalmakkal szemben is elutasítónak mutatkozott. Pétain többek között megakadályozta, hogy a Vichy-Franciaország flottája a britek kezébe kerüljön, szembehelyezkedett a Londonban, Charles de Gaulle által alapított Szabad Franciaország nevű felszabadító mozgalommal, és országa gyarmatait katonai erővel is kész volt megvédeni a szövetségesekkel szemben. A két ország között nemcsak felszínes egyezések voltak, Pétain nyíltan vállalta és hangoztatta, hogy példaképe a salazari Portugália és az Estado Novo inspirálja. A Vichy-Franciaország az 1933-as portugál alkotmányt tekintette mintának, a gazdaság átalakítását célzó elképzelések is a portugált követték, továbbá igen sokat vettek át az egyház-, az ifjúságpolitikából és a propagandából. Ez Portugáliában nagy visszhangot váltott ki és a portugál sajtó egyik kedvenc témájává vált a Salazar „védnökségét” élvező Vichy-Franciaország.
A marsall kétkulacsos politikáját nehezítette, hogy Pierre Laval személyében olyan miniszterelnökkel kellett együtt dolgoznia, aki teljes mértékben kiszolgálta a németeket. Bár a marsall 1940 decemberében eltávolította és letartóztatta Lavalt, német utasításra azonban 1942 áprilisában visszavette őt a hatalomba. A nácik a velük szimpatizáló kormányfőn keresztül érvényesítették gazdasági követeléseiket, megkezdték a helyi zsidóság deportálását, és felállítottak egy őket támogató félkatonai szervezetet is.
Miután a szövetségesek megindították az Észak-Afrikát felszabadító Fáklya-hadművelet, a nácik 1942 novemberében megszállták a francia bábállamot. 1944. júniusi normandiai partraszállást követően Pétain marsallt és bábkormányát Hitler utasítására a thüringiai Sigmaringenbe szállították: ezzel a kollaboráns Vichy-kormány végleg megszűnt, a szövetségesek győzelmeinek eredményeként pedig Charles de Gaulle tábornok és a francia ellenállók hamarosan visszaállították a szuverén Franciaországot.
A nyilvános elismerés
A „francia Salazar” hatalomra kerülése előtt igen hideg volt a viszony a két ország között. Ennek oka a spanyol polgárháború volt. A portugál diktatúra attól félt, hogyha a köztársaságiak győznek az az ő államukra is veszélyt jelent. A harmadik Francia Köztársaság viszont rettegett attól, hogy két fasiszta állam harapófogójába kerüljön. A két állam ugyan nem szakított egymással, de kapcsolatuk igen tartózkodó volt. Ezeknek a felújításához nagyban hozzájárult a francia parlamentarizmus bukása. A Vichy-állam elismerésében azonban nemcsak ideológiai, hanem egyéb politikai okok is közrejátszottak:
Amennyiben nem ismerik el Pétain marsall által vezetett francia államot, az a németek és Franco ellenszenvét váltotta volna ki. Ezzel a lépéssel ugyanis kinyilvánították volna, hogy nem ismerik el a német fennhatóságot Európában, így akarva akaratlanul is a Szövetségesek irányába sodródott volna.
Biztosítania kellett a portugál kolóniák érdekvédelmét Franciaországban.
Fontos tényező volt még a rendezetlen francia importügyletek. Ugyanis, ha Salazar nem ismeri el az új francia államot legitimnek nem lett volna kitől követelnie az áruvásárlások kifizetését (a franciák ugyanis két és fél tonna arany értékének megfelelő összeggel tartoztak Portugáliának).
Salazarnak létkérdés volt, hogy minden autoriter rendszert támogasson Európában, mert ettől saját rendszerének a léte is függött. A szövetségesek ugyanis kimondták, hogy egész Európában helyreállítják a demokráciát.
Salazar ideológiai és politikai előnyöket remélt, ha a „szabad” francia állam védnökének szerepében tetszeleg. Ugyanis a németek tudatosan elszigetelték a két országrészt egymástól és minden külföldi kommunikációt szigorúan ellenőriztek (pl.: külföldre telefonálni és postát küldeni csak különleges engedéllyel lehetett, a demarkációs vonalat csak német papírokkal lehetett átlépni).
A portugál diplomaták jelentései és beszámolói miatt Salazarban kételyek fogalmazódtak meg a Pétain kormánnyal szemben. Tudatában volt annak, hogy az országban a németek az urak és a termelést, az emberi munkaerőt és a politikát a Hitler háborús terveinek rendelik alá, amely ellen Pétain keveset tehet. Salazar azonban kihasználta a marsall azon törekvéseit, hogy országát egyenrangú félé emelje az európai újrarendezés idejére. A portugál diktátor ehhez akart ideológiai, illetve politikai támogatást nyújtani, ezáltal növelve saját befolyását, presztízsét, illetve prezentálni azt, hogy az általa megalkotott rendszer Portugálián kívül is életképes.
Propaganda és valóság
A francia politikai elit és szélsőjobb tagjai számára a salazarizmus nemcsak, hogy ismert, hanem követendő példa is volt a vereség után. Ez az SPN (Secretariado de Propaganda Nacional: Nemzeti Propaganda Titkárság) és vezetői, António Ferro, illetve feleségének, Fernanda de Castro munkájának volt köszönhető a harmincas években. Ferro Salazarral készített interjúkötetének francia nyelvű megjelenése volt az első jelentős mozzanat, ami megismertette a salazarizmust a francia értelmiséggel. Az SPN hozzákezdett a portugál-francia barátság (Salazar azért választotta a franciákat, mert egyedül Franciaországot tekintette az európai kultúra és civilizáció hordozójának) hangoztatásába, az Estado Novo törvényeinek és ideológiájának népszerűsítésébe. Salazarral kapcsolatos könyveket fordítottak le franciára, kis füzeteket jelentettek meg, amelyben az Új Állam törvényeit, rendeleteit és működését ismertették. Ezek a művek az állam újjászervezését megváltásként tüntették fel, a köztársaság gazdasági és erkölcsi anarchiája után, amely képes megőrizni a Portugál Birodalom integritását és visszaadni annak régi fényét. Emellett egy olyan puha diktatúrát mutatnak be, ami mentes a fasiszta elemektől és csak annyira autoriter, amennyire az újjáépítés megkívánja. A salazarizmust tovább népszerűsítették a köztársaságiakkal szemben álló politikai és társadalmi csoportok, oly módon, hogy bizottságokat küldtek Portugáliába, hogy tanulmányozzák az ottani helyzetet. Az általuk kiadott beszámolók dicshimnuszokat zengtek a salazari rendszerről, amelynek következtében Portugália a jobboldal kötelező turisztikai célpontjává és az ideológiai alap fő meghatározójává vált.
A francia újságírók is elismerően beszéltek a Salazar-rezsimről. Ezek azzal példálóztak, hogy ez az Európa peremén lévő világpolitikailag jelentéktelen kis ország képes volt egy energikus vezető segítségével elkerülni az összeomlást, illetve elkergetni az országot elpusztító liberálisokat és kommunistákat, akkor arra Franciaország is képes. A francia lapok és beszámolók mitikus, szent figuraként ábrázolták Salazart, aki remete életet él és csak népe üdvéért dolgozik. Ezt a képet könnyedén átültethették/azonosíthatták a nemzeti hősként tisztelt Pétainra.
A salazari modell mellet további tények is szóltak. A portugál nemzeti forradalom határozott, célratörő, és ami a legfontosabb az, hogy vér nélküli volt. Ugyanis Vichy számára fontos volt, hogy saját területén belül megőrizze a békét. Emellett a portugál állam a fordulat ellenére is képes volt országának semlegességét megőrizni, aminek elérése a legfontosabb tényező volt Pétain számára.
A döntést stratégiai megfontolások is ösztönözték. Salazar és Vichy is úgy gondolta, hogy a háború kompromisszumos békével fog záródni, ahol a döntőbíró szerepét a semleges államok fogják játszani. Éppen ezért fontos lesz az, hogy ezek az államok, még ha nem is demokratikusak, de mérsékeltek és nincs közük a fasiszta eszmékhez. Éppen ezért egyik államban sem vezették be az egypártrendszert, hanem inkább a reguláris erőkre és titkosrendőrségre támaszkodva tartották fenn a hatalmat, illetve alakítottak ki egy viszonylag békés természetű kormánypártot: Nemzeti Unió Portugáliában, Francia Frontharcosok Légiója Franciaországban.
A vichyi propaganda gépezet szinte teljes mértékben átvette a portugál Új Államra jellemző gondolatokat és azokat terjesztette könyvek előszava ként röpiratokban, közleményekben, illetve pamfletetekben. Sőt teljes egészében átvették „A Portugál Új Állam Tízparancsolata” elnevezésű ideológiai rendeleteket és azokat úgy tálalták, mintha azok Pétain-tól származtak volna. Emellett a vichyi propaganda előszeretettel utalt a portugál inspirációra és a Salazar-diktatúra sikerességére, illetve arra, hogy a franciáknak is ezt az utat kéne követnie, hogy ismét nagyok lehessenek.
„Salazahoz hasonlóan Pétain marsall is inkább a hadseregre támaszkodik, amely fegyelmezett és politikamentes erő, mintsem a politikusokra és azokra a partizán hajlamú ifjakra, akiket a túlságosan hajt a nemzet összekovácsolásának vágya.
Salazarhos hasonlóan ő is a pusztító kommunizmus engesztelhetetlen ellensége. Elveti a fasizmust és a nácizmust is, mert ezeket a totalitárius rendszereket a miénktől különböző viszonyokra szabták (…)”
(Részlet a Salazar összegyűjtött beszédeit tartalmazó könyv 1942-es francia nyelvű kiadásának előszavából)
Most pedig lássuk pontokban a két rezsim által követendőnek ítélt szempontokat:
az új állam küzd a parlamentarizmus és a kommunizmus ellen
küzd a fasizmus és nácizmus, mint egypártrendszer ellen, hiszen ezek távol állnak a francia/portugál nép keresztény lelkületétől
harcol a munkások és fogyasztók kizsákmányolása ellen, ezért korporativizmusra épülő gazdaságot kell építeni
egyéni és osztályérdekek alárendelése a felsőbb állami érdekeknek
tradíció és haladás ötvözése
a vezér a nemzeti függetlenség, egység és fejlődés élharcosa
szabadság, társadalmi érdekek és tekintély összehangolása (akár kényszer útján is)
a társadalom alapja a család
gyarmatbirodalom építése és az ország nagyhatalmi státuszra emelése
Propagandaháború
Mint semleges, vagy viszonylag semleges országok ként mindkét állam a háborúban álló felek propaganda hivatalainak a célpontjába kerültek. Mindkét fél hatalmas összegeket fordított a stratégiailag fontos helyek, mint például Portugália meggyőzésére és befolyásolására. A lisszaboni francia követség eszköztára és anyagi háttere igen szűkös volt, azonban volt egy nagy előnyük a kimeríthetetlen készletekkel rendelkező német, angol és gaulle-ista propagandával szemben. Ugyanis az első kettő nem vette figyelembe a portugálok érzékenységét a franciákkal szemben. A németek és a britek tekintélyes összegeket fordítottak francia kiadványoknak álcázott röpiratok, brosúrák és könyvek megjelenítésére, illetve olyan hamis levelek közreadására, amit állítólag franciák írtak a háború különböző eseményeiről. A két háborús fél rendszerint ott hasalt el, hogy rosszat mondott a franciákról/egyes franciákról, így azok nem találtak kedvező fogattatásra a portugál lakosság körében. Ez magyarázza azt, hogy vichyi propaganda szűkös anyagi lehetőségeik dacára igen nagy sikerrel formálták a közvéleményt. A propagandaháború ennek ellenére igen ádáz volt és egyszerre több fronton is folyt:
A franciák korlátozott lehetőségei leginkább a portugál sajtó befolyásolásában mutatkoztak meg, ugyanis szembetűnően nem tudták elérni, hogy a Vichy által racionalizált OFI (Office Français d’Information: Francia Információs Hivatal) híreit ugyanolyan súllyal és gyakorisággal jelentessék meg a portugál lapok, mint a háború előtt. A francia hírügynökség tekintélye kevés volt ahhoz, hogy a sajtó fizessen az általa felkínált szolgáltatásokért, amelyeket más hírügynökségek sokkal kedvezőbb feltételekkel kínáltak. Azonban itt is történtek törekvések, pl.: Urbano Rodrigues újságíró marokkói látogatása (természetesen a Vichy-kormány meghívására) után egy pozitív hangvételű cikksorozatot adott ki a Marokkói Francia Protektorátusról.
A propaganda részét képezték a nyilvános kirakatok is. Például 1940 végén készítettek egyet a Havas Ügynökség (OFI elődje) székházában: középre egy Pétainról készült képet helyeztek, köré pedig a lisszaboni Francia Iskola tablóját, a vichyi propaganda pár kiadványát (pl.: Felhívás a franciákhoz, Pétain és az új Franciország).
A propaganda céljainak rendelték alá azokat az előadásokat, amelyeket a francia értelmiségiek, egyetemi oktatók és neves személyek tartottak Portugáliában.
A vichyi propaganda egyik legnagyobb kudarca a filmpiacot érintette. Ugyan több tárgyalást is folytattak filmcsere egyezményekről és közös forgatásokról, de ezek realizálódását a háborús körülmények és leginkább Berlin akadályozta. Néhány régebbi filmtől eltekintve semmilyen kapcsolat nem fedezhető fel a francia gyártók és a portugál forgalmazók között. A francia dokumentumfilmek alacsony száma, nem időben való érkezésük és a velük szemben tanúsított politikai elővigyázatosság is tovább rontotta a helyzetet. pl.: A francia Propagandaügyi és Tájékoztatási Minisztérium képviselője egy propagandafilmet hozott magával, amelynek levetítését egy a Portugál Légió által szervezett rendezvényen terveztek levetíteni. Azonban a Farnçois Gentil követ azonban ezt nem engedélyezte, mert annak egyes elemei angolellenesek (a portugálokat évszázados barátság és kereskedelmi kapcsolatok fűzik a Brit-szigetekhez).
Vichy másik nagy hiányossága a rádiózás terén mutatkozott meg, pedig a rádió a korszak legfontosabb propagandaeszköze. A BBC portugál nyelvű és a gaulle-isták adása messze felülmúlta a vichyi Voix de France¬ napi másfél órás sugárzását.
A portugáliai francia szervezetek is fejtettek ki propagandát kiadványaikon és kiállításikon keresztül. pl.: Alliance Française portugáliai irodái, Francia Harcosok Portugál Légiója, Farói Kulturális Kör.
A salazari propaganda egész idő alatt különösen nagy figyelmet szentelt azoknak a külföldi írásoknak, amelyek a portugál modellel és vezetőjével kapcsolatban jelentek meg. Az SPN francia nyelven kiadott folyóiratainak lapszemlerovatában mindig felsorolták azokat a franciaországi publikációkat, amelyek Estado Novót méltatták. Ennek következtében újságcikkek, könyvek és tudományos értekezések váltak (sokszor az eredeti céljaiktól eltérően) a Slazar-rezsim image-javító eszközévé. Különösen azokat a műveket és megnyilatkozásokat idézték aprólékosan, illetve hangsúlyozottan, amelyek arról tanúskodnak, hogy a portugál modell mekkora hatással van Vichyre, illetve milyen hasonlóságok vannak közöttük. Ennek érdekében Salazar utasítására igen nagy számban vásároltak fel, ilyen témájú francia lapokat, hogy azokat belföldön terjesszék. Emellett az SPN soha nem szalasztotta el az alkalmat, hogy a francia példán keresztül emlékeztesse a portugálokat, hogy mennyire szerencsések, hogy olyan vezetőjük van, mint Salazar, illetve azt, hogy a franciák orra alá dörgölje, hogy soha nem jutottak volna olyan mélyre, hogy megalázó vereséget szenvedjenek a németektől, hogyha idejében léptek volna a salazari útra.
Korporativizmus
Az 1933-as portugál alkotmány az országot, mint korporatív köztársaságot határozza meg. Salazar elképzelése az volt, hogy egy harmonikusan megszervezett családi és szakmai közösségre építi az Új Állam társadalmát, amely képes kiküszöbölni az osztályharcot és a kapitalista versenyt. Salazar korporativizmusában nemcsak saját ötletei, elképzelései fedezhetők fel, de mások elgondolásai is: Frédéric Le Pay szociológiai tételei, La Tour de Pin korporatív eszméi, Charles Maurras szociálkatolicizmusa. A portugál miniszterelnök szabad társuláson alapuló korporativizmust hirdetett, amelyben megtalálható a munka és a termelés, illetve a munka és a tőke szolidaritása; az egyéni kezdeményezés elismerése; a munka szabadságának és tulajdonlásnak a joga. Ebben a rendszerben az állam csak a bírói szerepet tölti be. Így kívánt létrehozni egy önmagát irányító gazdaságot, amelynek az alapját az önkéntes alapon létrejött korporatív társulások adják.
Az elmélet a gyakorlatban azonban nem érvényesült. Portugáliában még 1941-ben sincs semmiféle korporáció, csupán ún. prekorporatív társulatok léteztek, amelyeket az állam irányított. Ennek az volt az oka, hogy Salazar nem akart azonnal, hirtelen váltással egy új gazdasági és társadalmi rendszert kiépíteni, hanem szép fokozatosan akarta erre rávezetni a népet, hogy az felismerje nélkülözhetetlen szerepét az Új Államban. Ugyan Salazar 1941-ig tartó munkája gazdaságilag, pénzügyileg, társadalmilag és politikailag sikeres volt, azonban ennek több hátulütője is volt. Intézkedéseit leginkább a munkások szenvedték meg, akik igen kevés fizetés kaptak és életkörülményeik is igen alacsonyak voltak. Korlátozta a sztrájkjogot és a vállalkozások szabadságát (ezt akkor, ha állami monopóliumot sértett), tiltotta több állás elvállalását is. Intézkedési nyomán sérültek a magántulajdonhoz és a gyülekezéshez fűződő jogok.
Annak ellenére, hogy a franciák tisztában voltak a salazari korporatív modell hiányosságaival, igen sokat foglalkoztak annak tanulmányozásával. A Société d’Éditions et Sociales egész kiadássorozatot szentelt annak tanulmányozására és természetesen dicsőítésére. A különböző szakmai és tudományos körök hatására Vichy politikusai között is igen nagy népszerűségnek örvendett a portugál korporatív szerződés, bár ők leginkább a mezőgazdaság megszervezése iránt érdeklődtek. Valójában a francia Vissza a földhöz! gondolatot három ok miatt érdekelte a portugál agrárszektor és annak megszervezése. Az egyik ok a földművelés tradicionális értéke. A másik ok gyakorlati volt, ugyanis az iparosodott területek jó része a németek által megszállt területen voltak. A kétkezi munka értékéről, a családi gazdálkodásról és a közösség egy célért való dolgozásáról szóló salazari szólamok remekül illeszkedtek Vichy tradíciót szimbolizáló, illetve minden franciát egy szélért egyesítő elképzeléseibe. A végső ok azonban az volt, hogy a mezőgazdaság maradt a vichyi Franciaország egyetlen termelési ága. Az ipara nélkül Pétain országa az alapvetően agrár jellegű Portugália szintjére csúszott le, éppen ezért kellett dicsőíteni a földművelést és átvenni annak módszereit.
Az ifjúság nevelése, ifjúsági szervezetek
A család központi szerepet játszott a salazarizmus és a Vichy-államban is. Az országok propagandisztikusai olyan fogalmakat kapcsoltak hozzá, mint például a munka, az áldozatkészség vagy engedelmesség. A család lett a haza kicsinyített mása, ahol mindenkinek megvan a helye és a dolga. Természetesen Salazar/Pétain a család/ország eltartója és ura, akinek mindenki engedelmességgel tartozik, mint egy apának. A család egységének védelme érdekében Salazar korlátozta a republikánusok által létrehozott válás kártékony intézményét: az egyházi esküvők esetében tiltotta, a polgáriak esetében viszont engedélyezte, bár feltételekhez kötötte.
Azért, hogy a leendő férfiak/családapák és nők/anyák úgy tiszteljék az államot, min egy hagyományos családfőt fontos szerepet kapott az ifjúság nevelése. Ebbe a fogalomba beletartozott az iskolai erkölcsi nevelés és az ország történelmének kiemelt oktatása. Az Új Állam éppen ezért revízió alá vette az iskolai tankönyveket és eltávolították a káros hatású oktatókat. Emellett nekiálltak kidolgozni egy követendő ifjúságmodellt, hogy a köztársaság korához köthető ifjúság is levetkőzze a kishitűség és a hanyatlás gondolatát. Azaz minden olyan fiatalnak, aki már a köztársaság idején járt iskolába, teljes átnevelésen kellett átesnie, hogy elméjét mentesítsék a romboló hatású demokratikus eszméktől. „A mindennel elégedetlen és mindent tagadó … szemtelen és gúnyos, tiszteletlen és cinikus, módszeresen kötekedő, lázadó, képmutató és mihaszna kamaszok. Ilyenek a tegnap portugál fiatalságának nyomorúságos megtestesítői. El kell tüntetnünk őket, hogy ne akadályozzák a ma és a holnap portugál fiatalságának férfias, építő munkáját.” (Részlet a Diário da Manhā című lap 1942. október 14-i számából)
Azért, hogy még jobban ösztönözzék a fiatalokat a nemzet építésében megjelentek az olyan ifjúsági szervezetek, amelyek a hivatalos politika értékeit tekintették követendőnek. A portugál állam a 7-14 éves ifjúságot egyetlen szervezetbe, az MP-be (Mocidade Portuguesa: Portugál Ifjúság) tömörítette. Az MP fasiszta, Hitlerjugendet mintázó csoportjait szigorú ellenőrzés alatt tartották, ugyanis attól féltek, hogy vezetőik képesek lesznek politikailag mobilizálni az ifjúságot, ezzel kivéve az irányítást Salazar kezéből. Működését sem az egyház sem a katonaság nem nézte jó szemmel. Az egyház féltette a katolikus ifjúsági szervezeteket, a hadsereg pedig nem nézte jól szemmel, hogy az MP milíciákat hoz létre és katonai kiképzésben részesíti a fiatalokat. A szervezet életében az 1940-es év nagy változást hozott: az MP-be belépő papok hatására a keresztény értékrend tompította a radikális eszméket, a mozgalom éléről eltávolították a németbarát Nobre Guedest. Helyére Marcelo Caetano került, aki úgy definiálta az MP-t, mint az ifjúság egységes és mérsékelt szervezetét, amely szorosan együttműködik a családdal, egyházzal és az iskolával.
Annak ellenére, hogy Vichy-kormány és a Francia Ifjúság nevű szervezet rendszeresen egyeztetett egymással, csereprogramokban állapodtak meg és, előadásokat tartottak egymás szervezeteiben a portugálok a Marokkói Francia Protektorátussal épített ki igen szoros ifjúságpolitikai együttműködést. Ezért a francia marokkói szervezetekkel több közös programot is szerveztek: 1942-ben az MP egy castelo-ja (40 főből álló csoport) Casablancába látogatott, ahol tisztelegtek a francia háborús hősök emlékműve előtt és ünnepélyes körülmények között felvonultak a városban; érdekes, hogy a szigorú katolikus nevelés ellenére a muszlim cserkészekkel is kapcsolatot tartottak; egy fiúkból álló castelo a Ras Elma-i leánytábort is meglátogatta, ahol „belekóstoltak” a francia bajtársak tevékenységébe.
Vallás, egyház és antiszemitizmus
A Vichy és Salazar rendszer hatalomra kerülésével a köztársaságiak antiklerikalizmusa helyébe az állam, és az egyház megbékélése lépett. Mind az Estado Novo mind Pétain számíthatott az egyház a támogatására vagy legalább is semlegességére. Azonban nem minden egyházi személy támogatta az új rendszert, és kevesen tartottak ki mellettük azok bukásáig. A két állam és az egyház viszonyát politikailag az eltávolodás, illetve a kritikus hangnem jellemezte. Szövetségük inkább ideológiai alapú volt, ugyanis mindkét rendszert erősen áthatották a vallási elemek. Salazart mint a népéért dolgozó szentet ábrázolták. Pétain pedig maga volt a Messiás a francia propagandában. A köztársaság által okozott erkölcsi romlás, a kommunizmus és mértéktelen élet miatt a németek voltak a büntetés. Azonban ezt a megaláztatást, „Franciaország keresztre feszítését” a feltámadás fogja követni. Emellett a rezsimeket és az egyházat összekötötte az antidemokratizmus, antikommunizmus és a mértékletesség gondolata. Az Új Állam és Pétain a kiegyezéses politikát követte a katolikus egyház és az állam viszonyát tekintve. Tettek néhány gesztust (pl.: a válásról szóló törvények, a gyarmatokon történő missziós telepek alapításának joga) az egyháznak cserébe az hallgatólagosan beleegyezett, hogy a rendszerek felhasználják a vallási elemeket propagandájukban, illetve nem avatkoztak bele a világi dolgokba.
Mindkét rendszer büszkén vállalta antiparlamentális, antikommunista és köztársaság ellenes nézeteit és ez alapján jelölték ki ellenségeiket. Ebbe az igen tág ellenségképbe beletartoztak a republikánusok, a szabadkőművesek és egyéb titkos társaságok, a kommunisták, és mindenki, aki a nemzeti (azaz a rendszer) gondolattal, illetve rendszerrel nem tudott azonosulni. Külön kiemelték a zsidókat, akikhez ezernyi veszélyt társítottak. Salazari-rendszer antiszemitizmusát még senki nem vizsgálta behatóbban, ezért erről pontos képet igen nehéz alkotni, azonban az megállapítható, hogy az antiszemitizmus, ha nem is olyan nagy mértékben, mint a fasiszta országokban, de jelen volt a politikában. Salazar már 1939-ben utasítást adott diplomatáinak, hogy ne adjanak vízumot olyan zsidó személynek, akit kiutasítottak abból az országból, amelynek állampolgára, vagy amelyikből származik. Továbbá a magas rangú portugál politikusok, mint „nem tiszta emberek” ként emlegették a zsidókat, illetve a  Uniăo Nacional (Nemzeti Unió, Salazar pártja), hivatalos lapja „takarításnak” nevezte a zsidók bebörtönzését és a zsinagógák felgyújtását. Ennek ellenére a Salazar nem zárta be a határokat a semleges Portugáliába érkező zsidók elől. Az ide érkezőket elkülönítették és kényszerlakhelyekre vitték őket, amelyet csak a rendőrség külön engedélyével hagyhattak el. Pár személyes holmit, némi kézpénzt és egy csekket (ezt a portugál bankok természetesen nem váltották be) hozhattak magukkal az országba. Ennek ellenére a helyzetük sokkal jobb volt, mint a lágerekben és az is igaz, hogy a portugál kormány nem támogatta anyagilag menekülteket, de a különböző segélyszervezetek munkáját sem akadályozták. Ezeknek a jórészt amerikai humanitárius szervezetek segítettek a Portugáliába menekült zsidóknak eljutni Amerikába. Emellett az Estado Novo nem riadt vissza attól sem, hogy anyagi hasznot húzzon a franciaországi portugál zsidók vagyonának kisajátításából.
A vichyi Franciaország több zsidótörvényt is hozott, amely faji alapon határozta meg az izraelitákat és megszüntette törvény előtti egyenlőségüket. A második zsidótörvény alapján össze kellett írni a zsidókat, akik kötelesek voltak részletes vagyonbevallást benyújtani a francia államnak. Ezek után ún. ügyintézőket rendeltek ki a zsidó tulajdonú üzemek, vállalkozások és vagyonok felügyeletére, amelyeknek rendszeresen az lett a vége, hogy azokat lekobozták. A portugál kormány kikényszerítette a vichyi fennhatóság alatt lévő Marokkói Francia Protektorátusban, hogy ne zaklassák a portugál zsidókat. Franciaországban viszont tiltakoztak a portugál nemzeti vagyont ért sérelmek miatt, amelynek következtében a francia ügyintézőket portugálok váltották fel. Ebben az esetben is a vagyonelkobzás volt a végeredmény, de a gondosan kiválogatott portugál felügyelők és a portugál diplomácia kiharcolta, hogy saját zsidóit ne deportálják se a megszállt területekről, se a vichyi Franciaországból, hanem engedjék őket haza Portugáliába.
A portugál gyarmati háború: tengeri háború ↔ függetlenségi háború (1961-1975)
Portugália semlegességét egyfelől a hagyományosan brit-portugál kereskedelmi kapcsolatok, másfelől pedig Salazar gyarmatokra támaszkodó gazdaságpolitikája indokolta. A kisebbik ibériai ország a világ harmadik legnagyobb gyarmattartója volt: Azori-szigetek, Madeira, Zöldfoki-szigetek, São Tomé és Princípe, Angola, Portugál Guinea, Mozambik, Goa, Damão és Diu, Makaó és Kelet-Timor. Salazar igyekezett önellátásra ösztökélni a gyarmatokat, miközben nagy hasznot húzott az ott termelt árucikkek eladásából. A gyarmati lakosság gazdasági erejéhez nem párosult politikai erő. Mindösszesen csak a fehér, illetve a bennszülött keresztény értelmiségnek (assimiladó) volt polgárjoga. Salazar célja az volt, hogy fokozatosan szorosabbra fűzze a kapcsolatokat Portugáliával és azokat az ország ún. tengerentúli megyééivé változtassa. Mivel létfontosságú volt az ország számára a gyarmatbirodalom, nem vette figyelembe az 1960-as ENSZ határozatot a gyarmatok kiürítéséről, helyette tartományokká szervezte át a területeket. Válasz képen az indiai haderő elfoglalta a helyi portugál telepeket 1961-ben.
Ezzel párhuzamosan az afrikai gyarmatokon is felélénkültek a függetlenségi mozgalmak, amiket a helyi adminisztráció nem tudott kezelni. Salazar úgy döntött, hogy az ENSZ és a NATO tiltakozása ellenére minden áron megakadályozza a gyarmatok felszabadulását, és rengeteg pénzt ölt abba, hogy a portugál haderő mintegy 80%-át Afrikába vezényelje át, hogy rendet tegyenek. Amíg Salazar élt a hadsereg viszonylag sikeresen harcolt a felkelők ellen, azonban a gyarmati háború igen sok pénzt emésztett fel. Ez megmutatta a portugál gazdaság gyengeségeit és ráébresztette Salazart, hogy külföldi tőke nélkül nem lesz képes folytatni a háborút. Éppen ezért eltörölte a hírhedt 46.312-es törvény erejű rendeletét, amely korlátozta a külföldi tőke beáramlását az országba. Az USA egyből kapott a lehetőségen és hatalmas összegeket fektetett be Portugáliában. Ennek két oka is volt. Az első, hogy a portugál gyarmati árukhoz csak Lisszabonon keresztül juthatott, mivel a gyarmati áruk az állami monopólium alá estek. Másrészről nagyon sok gerillát, kiváltképp a kommunista szabadcsapatokat a Szovjetunió támogatott, így a gyarmati háborúk a hidegháború egy újabb hadszíntere ként is funkcionált a két szuperhatalom között.
Felhasznált irodalom:
20. századi egyetemes történet. (Szerk.: Diószegi István- Harsányi Iván- Krausz Tamás- Németh István). Bp. 1995.
Helena Pinto Janeiro: Salazar és Pétain. Bp. 2004.
José Hermano Saraiva: Portugália rövid története. Bp. 2010.
Internetes hivatkozás
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1889_aprilis_28_salazar_portugal_diktator_szuletese
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1940_junius_16_petain_marsall_kerul_franciaorszag_elere/
Oktar

 

 
Fórum: legfrissebb
Posted by Amokfutokova - nov.. 19, 2017 18:23
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:40
Posted by Ív Béla - nov.. 19, 2017 17:28
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:18
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 15:15
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 327 vendég böngészi