AutoalkatreszOnline24.HU

Észak-Írország: Háborúból a békébe

- Egy száz éves konfliktus befejezése

Bevezetés
„Since the Protestant majority in Northern Ireland wants to remain a part of Great Britain, and since Ireland itself has shown little interest in reunification, the IRA's prospects for success through political channels have always been limited.” - James Surowiecki) Észak-ír konfliktus, és az IRA kapcsolata mai napig megosztja a kérdést vizsgáló történészek, és az egyszerű emberek véleményér. Ám mégis, főleg a sok magyar-ír történelmi párhuzam miatt érdemes megvizsgálnunk az ír megbékélés menetét. Dolgozatomban az IRA tevékenységét kívánom elemezni, konzekvenciát vonok le, hogy megérte-e a fegyveres ellenállás, terrorista módszereik hozzásegítették-e őket a céljaik eléréséhez. Hipotézisem bizonyítása érdekében dolgozatom első részében az röviden át kívánom tekinteni Írország létrejöttét. Itt is főleg az ír terrorizmusra, IRA-ra, és az észak-ír kérdésre kívánok fókuszálni. Dolgozatom második fejezetében az 1970-es, évektől tartó erőszakhullám okait és lefolyását kívánom ismertetni Észak-Írországban. Külön kiemelve az IRA szerepét a konfliktusban. A harmadik felében az IRA fogalmat kívánom megmagyarázni, megpróbálok különbséget tenni a sok IRA nevű szervezet között. Munkám negyedik fejezetében pedig arra keresek választ, hogy a fokozatos enyhülés után az IRA tényleg elérte-e a célját, illetve, működése nélkül lehetett-e volna fegyveres harcok nélkül csupán tárgyalásokkal elkerülni a konfliktust. Az ötödök részben a megbékélés folyamatát vázolom fel nagyvonalakban. Munkám hatodik fejezetében az IRA mai működését próbálom bemutatni, amely manapság inkább már egy maffiacsoportra hasonlít. És végül az utolsó fejezetben az előbb elmondottak alapján megpróbálom elemezni a kialakult helyzetet, és a hipotézisem alátámasztására törekszem.

A forrongó smaragdsziget
Írország területén a középkor folyamán négy tartomány szerveződött: Connaght, Munster, Leinster és az északi Ulster. Ulster tartománya alkotja ma Észak-Írország területét. A sok kis önálló ír fejedelemség állandó fegyveres harcban állt egymással, ezzel könnyítve meg a IX. századi viking fosztogatóknak, majd a X. századtól a normann-angol hódítóknak a dolgát. A nyugati sziklás, nehezen megközelíthető részek lakói sokáig sikeresen vették fel a harcot és verték vissza a támadókat. Először II. Henrik angol király nevezte magát 1175-ben „Írország királyának”, ám ekkor még az angolok hatalma csak egy keskeny keleti tengerparti sávra terjedt ki. A konfliktus vallási színezetet VIII. Henrik idején kapott. 1537-ben Henrik megalapított az anglikán egyházat, ám az írek többsége ezután is kitartott katolikus hite mellett, elfogadva a pápa főségét. Az első komolyabb lázadás az angol uralom ellen I. Erzsébet idején tört ki 1595-1603 között. A legerősebb ellenállás Ulster grófságaiban bontakozott ki. Az 1595-1603 között zajló küzdelmek a tartomány elnéptelenedéséhez vezettek. Az ír földbirtokosok további életmódjukat nem tudták folytatni, ezért 1607-ben a kontinensre hajóztak. Ez, az úgynevezett "grófok repülése", később azt az ürügyet szolgáltatta az angol koronának, hogy az "elhagyott" földeket elkobozza és brit protestánsokkal telepítse be, valamint támogassa a skótok bevándorlását Ulster tengerparti megyéibe. Döntően az ő leszármazottaik laknak ma is e területen. Ezen lépése az angol koronának Ulster teljes „elangolosodásához” vezetett. Írország teljes elfoglalása Oliver Cromwell nevéhez fűződik, aki 1649-51 közötti küzdelemben a teljes Ír-szigetet angol uralom alá vonta. A harcok során a lakosság egyharmada meghalt, sokan kivándoroltak. Az angol uralom alatt egy sor hátrányos intézkedéssel sújtották a katolikus íreket. Teljes diszkriminációban éltek az élet minden területén a betelepült angolokkal szemben. Ez ellen az írek két féleképpen cselekedtek: ekkor indult meg (XVIII. század) a tömeges ír kivándorlás az angol gyarmatokra, főleg Észak-Amerikába. Az otthon maradottak pedig polgári szabadságjogokat követeltek, főleg több beleszólást a kereskedelmi és közigazgatási ügyekbe. 1801-ben az Act of Union kimondta, hogy ezentúl Írország az Egyesült Királyság része, és minden eddig fennmaradt különállóságát elveszti. Így az ír parlament is megszűnt, a londoni parlamentbe Írország 100 képviselőt delegálhatott. A XIX. század folyamán sorra alakultak meg a különböző társaságok (pl.: United Irishman, Catholic Emancipation, Ifjú Írország, Land Ligue) melyek politikai tevékenységükkel kisebb eredményeket el tudtak érni, ám lényeges kérdésekben továbbra sem született változás. Külön ki kell emelnem az ír nép legnagyobb katasztrófáját, a kivándorlást. Mint hogy korábban említettem, már a XVII. század óta tartott az ír kivándorlás, ám ijesztő mértéket az 1845-ös „Nagy Éhínség” („The Famine”) idején öltött. 1845-ben jelent meg az Ír-szigeten az első burgonyavész, mely ezután 5-6 éven keresztül minden évben elpusztította a sziget teljes burgonyatermését, ami pedig az ír parasztság fő táplálékának számított. Az éhínség következtében körülbelül 1.000.000 ember meghalt, 500.000 legyengült szervezetű ír pedig betegségek és járványok áldozata lett. Az angol és a protestáns ír földesurak (addigra már a katolikusok csak 5%-át birtokolták a földnek Írországban), kihasználva a szegénységet, elűzték a fizetni képtelen családokat földjeikről, házaikat leromboltatták, hogy nagyobb legelőkhöz jussanak. 1841-ben Írország lakosainak száma 8.175.000 volt. Ezt a létszámot azóta sem sikerült elérnie Írországnak (mai népesség: 4.589 millió). A kivándorlás üteme csak az 1900 körül mérséklődött. Ma szerte a világban 85 millió, magát ír etnikumhoz soroló ember él a világon. 1905-ben megalakult a leghatározottabban angolellenes párt a híres Sinn Fein („Mi magunk”) Arthur Griffin vezetésével. Emellett a vallási feszültségek is egyre jobban fokozódtak. A protestánsok nem kívánták a függetlenséget, továbbra is az angol korona fennhatósága alatt kívántak élni. Mind két fél létrehozta a saját agresszív félkatonai szervezeteit: Ulsteri Önkéntese Erők (protestáns), Ír Önkéntes Erők (katolikus). 1914-ben az angol parlament elfogadta a Home Rule törvényt, ami részeleges önkormányzatot biztosított volna az írek számára, ám ezt a rendelkezést az angolok nem léptették életbe. Ennek hatására, az angolok háborús lekötöttségét érzékelve, az Ír Önkéntes Erők által összefogott ír fegyveresek 1916 húsvétján, Dublinban felkelést hirdettek meg. A kezdetei sikerek ellenére az angol hadsereg leverte a megmozdulást, a főbb vezetőket kivégezték. A felkelők vezetői között ekkor tűnt fel mind Éamon de Valére és Michael Collins is. Éamon de Valérát amerikai állampolgársága miatt szabadon engedték. Ő 1917-től a Sinn Fein párt vezetője lett, majd létrehozta az illegális ideiglenes ír kormányt, a Dail Eriannt. Az 1916-os dublini húsvéti felkelés után az ír önállósodási törekvések egy új korszakot éltek meg. Igaz, hogy ezt a felkelést az angol hadsereg még kíméletlen erővel leverte, ám az újonnan felemelkedő vezető ír politikai réteg, élükön nem kisebb nevekkel, mint Éamon de Valera, vagy Michael Collins, hosszú véres politikai és fegyveres harccal elérte 1921-ben ahogy az írek emlegetik, „a Szerződés” (The Threaty) ratifikálását, mely megteremtette az Ír Szabad Államot. Maga az IRA (Irish Republican Army) is e háborús időszakban jött létre, a zseniális gerillavezér, Michael Collins közreműködésével. A szervezet már ekkor véres terrorakciókkal válaszolt az angol elnyomásra. Erre volt példa az 1920-as Véres Vasárnap, amikor egy napon az ír fegyveresek 31 angol és angol barát személyt gyilkoltak meg Dublinban. A hat északi megye Belfast központtal már a béketárgyalások alatt angol jóváhagyással teljesen függetlenedett Dublintól. Az angol konzervatívok az ulsteri „üldözött kisebbség” védelmében léptek fel. Elméletileg az Ír-sziget északkeleti részén élő, a koronához hű, nagyrészt betelepült angolok és skótok leszármazottait takarta ez a fogalom, gyakorlatilag azonban az e területen befektető brit tulajdonosok érdekeit, gyárait, részvényeit védték. A fennálló helyzetet az 1921.december 6.-án aláírt Angol-Ír Szerződés deklarálta a független Észak-Ír Államot, melynek államfője továbbra is a brit uralkodó maradt. Írország Ír Szabad Állam néven önálló Brit Domínium lett. A megállapodás megbontotta az addig összetartó ír politikai elit egységét, maga a Sinn Fein és az IRA is két részre szakadt. A két tábor közötti ellenségeskedés végül polgárháborúvá fajult. A véres viszályban Michael Collins, a szerződéspárti oldal vezetője, az IRA főparancsnoka is életét vesztette. A polgárháború lezárásával az észak-ír kérdés sem oldódott meg. Az ír közvélemény, és a politikai vezetők egy része még midig egy egységes Írországról álmodoztak.

Mi is az az IRA?
Az Ír Köztársasági Hadsereg, azaz az Irish Republican Army (IRA) megnevezés félreértésekre adhat okot, mivel ezt a nevet Írországban több fegyveres testület is használta, illetve használja. Minden IRA-szervezet „Óglaigh na hÉireann”-nak (kb. Írország önkéntesei, harcosai) nevezte magát, egymást kölcsönösen illegitimnek tartották:
• Irish Rebublican Army, „the old IRA”: az „eredeti IRA”, ez az a szervezet, amit Michael Collins és társai alapítottak. Az 1919-20-as angol-ír háború alatt ez a szervezet funkcionált Írország hadseregeként. Gyors gerillaakcióival, rajtaütéseivel sikeresen vették fel a harcot az angol reguláris erőkkel szemben. Az ezután létrejövő IRA néven futó szervezetek mind a „régi IRA” folytatásának tekintik magukat. 1969-ben a régi IRA szakadáson ment keresztül:
• Official Irish Republican Army – Official IRA: a szakadáskor létrejött marxista szervezet. Politikai szárnya az Ír Munkáspárt. Dublin központtal működött a szervezet, céljaikat békés úton kívánták elérni. Politikai jelentőségüket hamarosan elvesztették.
• Provisorial Irish republican Army – PIRA: az IRA név igazi továbbvivője. Mint ahogy a neve is mutatja a szervezet ideiglenes ideig kívánt fent állant, addig, ameddig az Ír-sziget egy államban egyesül. E Belfast központú szervezet szakadáskor a mérsékeltebb szocialista ágat képviselte, erős nacionalista vonásokkal, célját, egy egységes szocialista Írországot, fegyveres úton kívánták elérni Az elkövetkezőkben e csoportot fogjuk IRA-nak nevezni.
Continuity Irish Republican Army– CIRA: a PIRA-ból később kivált még radikálisabb szárny.
• Real Irish Repuclican Army – RIRA: az 1997-es tűzszünet után a PIRA-ból kivált radikális csoport, akik a fegyveres harc folytatását hangoztatták Írország egyesítéséért.
Ellentétek újbóli fellángolása: a harcok újraindulása a 1970-es években, véres IRA és protestáns akciók a Brit-szigeteken A késő 1960-as években újabb etnikai-vallási eredetű zavargáshullám vette kezdetét az Egyesült Királyság és Írország területén. Ezt a konfliktussorozatot nevezi az angol közvélemény The Trouble-nek, az írek pedig „Na Trioblóidí”-nak. A konfliktus kirobbanásának okai között a legfontosabb az volt, hogy 1968-ben 50 év után először protestáns többségű parlamentet választottak Észak-Írországban. Mint köztudott, a társadalmi törésvonalak Észak-Írországban lojalista-unionista - irredenta, protestáns-katolikus ellentétek mentén húzódtak. Az új észak-ír kormány számos katolikus ellenes intézkedést foganatosított, ezek hatására az amúgy is feszült viszony a két csoport között tovább fokozódott. A folyamatos katolikus tüntetések és szervezkedések hatására a közbiztonság odáig csökkent, hogy 1969-ben brit katonák érkeztek Észak-Írországba a rend helyreállításának érdekében. Az angol kormány házkutatási-, kétségbeesett tüntetés-leverési- vagy megalapozatlan bebörtönzési akciói csak egyre erősítették az „ideiglenes” IRA népszerűségét. A konfliktus végleges elfajulásához is az angol belügyi erők ballépései kellettek. 1972-ben Londonderry-ben, a Véres Vasárnapként elhíresült esemény után (mely során 13 ártatlan fegyvertelenül tüntető civilt lőttek le az angol rendfenntartó erők.) az IRA támogatottsága drasztikusan megnőtt, ennek hatására fokozni tudták a fegyveres jelenlétüket, merényleteik intenzitását. Egyedüli megoldás számukra a „hosszú háború” maradt. A helyzet odáig fajult, hogy 1972-ben Észak-Írország önállóságát megszüntették, a parlamentet felfüggesztették és az ulsteri területeket közvetlen a londoni kormány felügyelete alá vonták. Észak-Írország, mely 50 éven keresztül London politikájának a marginalitásán volt, most a brit politika központi témája lett. „A provók” (PIRA), és más radikális ír szervezetek hosszú véres terroristaháborúba kezdtek az észak-ír és angol rendfenntartó erőkkel. Mind a két oldal teljesen elzárkózott a helyzet békés, tárgyalások alapján való kezelésétől. Az ír szervezetek csak az angolok kivonulását és a két ír állam egyesülését tudták elfogadni. Velük szemben Észak-Írország protestánsai is létrehozták saját terroristaszervezeteiket, mint például az UDA-t (Ulster Defence Association), vagy az UVF-et (Ulster Volunteer Force). A konfliktus háromszereplőssé vált: IRA és egyéb ír katolikus paramilitáris szervezetek, angol és észak-ír rendfenntartó erők (akik gyakran szövetkeztek a protestánsokkal), illetve az észak-ír paramilitáris csoportok. Mint a két oldal követett el véres merényleteket, robbantásokat, gyilkosságokat. 1973-ban az újjáalakult észak-ír kormánynak sikerült tető alá hozni egy négyoldalú megállapodást, a Sunningdale Agreement-t, a protestáns és katolikus paramilitáris szervezetek, az ír, illetve az angol kormány között. A megállapodás helyreállította volna a békét az észak-ír területeken. Ám az UDA és az Ulster Workers’ Council (protestáns szakszervezet) hatalmas sztrájkot szervezett a szerződés ellen, amely teljesen megbénította Ulstert, sok helyen még a víz és az áram szolgáltatás is szünetelt. A nacionalista szervezetek persze rögtön azzal kezdték vádolni az angol kormányt, hogy nem vet be minden rendelkezésre álló eszközt a sztrájk leverésére. A sztrájk harmadik napján már Belfast utcái újra lángokban álltak, a megegyezés szertefoszlott, a konfliktus tovább folytatódott. A legvéresebb esztendő az 1974-es év volt, mikor 294 ember vesztette életét. Az OIRA 1972-ben fegyverszünetet kötött, ám a belőle kivált radikális csoport, az INLA (Irish National Liberation Army), ami majd a legaktívabb ír terrorszervezet lett az IRA mellett az 1980-as években. Híres akciójuk volt a Brighton Hotel felrobbantása, ahol maga Margareth Thatcher volt a célpont. Nem sokon múlt, hogy nem sikerült meggyilkolni a brit miniszterelnököt. Merénylet áldozata lett többek között Lord Mountbatten a királyi család tagja, India utolsó alkirálya is. Természetesen a másik oldal sem maradt adós a kegyetlenségekben. Az unionalista UVF, illetve az UDA is sorban követte el a kegyetlen gyilkosságokat, robbantásos merényleteket. Az angol rendfenntartó erők módszere is hagytak kérdőjeleket maguk után, mint ahogy azt a Véres Vasárnapkor is láttuk. Az elfogott IRA tagokat gyakran kegyetlenül megkínozták, a rossz börtönviszonyok miatt sok elfogott ír kezdett éhségsztrájkba, ám a legtöbb esetben az angolok hagyták őket éhen halni.

A megbékélés folyamata
Több évig tartó tárgyalássorozat után a royalista, unionalista, és republikánus militáris szervezetek 1994-ben ideiglenes békeszünetet kötöttek. Ám ezt sem az egyik (IRA), sem a másik oldal (UVF, UDA) nem tartotta be, az erőszak tovább folytatódott. 1995-ben a helyszínre érkezett George Mitchell, az Egyesül Nemzetek megbízottja. Mindez annak is volt köszönhető, hogy az ekkor regnáló amerikai elnök, Bill Clinton erős érdeklődést mutatott a kérdés rendezését illetőleg. Mind az ír, mind a brit kormány elfogadta Mitchell javaslatát, hogy hozzanak létre nemzetközi felügyelet alatt álló bizottságokat a fegyveres csoportok leszerelésére. Ezután a békekötés folyamata jelentősen felgyorsult. A tárgyalások alatt a terrorakciók még tovább folytak. Az egyik legjelentősebb robbantásos merénylet ebben az évtizedben az IRA nevéhez kötődik, ez volt a manchesteri bombamerénylet, ami a II. világháború óta a legnagyobb bombatámadás volt a Brit-szigeteken, több mint 44 ember sérült meg a belvárosban történet bombamerénylet következtében. Az IRA végül 1997-ben aláírt Good Friday Agremmnet következtében kötött fegyverszünetet. A példát hamarosan követte a többi szervezet is. Az UVF még 1996-ban (szakadár, a harcot folytató része lett a LVF – Loyalist Volunteer Force) letette a fegyvert. Az INLA is letette a fegyvert az 1998-as Belfasti Egyezményben. Ezután a paramilitáris szervetek akciói főleg egymás ellen folytak és folynak. Például a maradék LVF és UVD tagok között 2000 óta már több véres leszámolás is történt. A politikai megbékélést az 1998-as Belfasti Egyezmény hozta el. Visszaállt Észak-Írország önkormányzata, újra rendeztek parlamenti választásokat. Az IRA lefegyverzése nem ment egykönnyen, évekig húzódott a Belfasti Egyezmény életbelépése, mivel az IRA nem volt hajlandó beszolgáltatni a fegyverzetét. 2005. július 28-án pedig az Ideiglenes IRA bejelentette a teljes fegyverletételt. A történelmi jelentőségű eseményre aztán majdnem két hónappal később, szeptember 25-én került sor, amikor az egykori harcosok, ― vallási vezetők és nemzetközi megfigyelők jelenlétében ― átadták teljes arzenáljukat a hatóságok számára. Bár a terrorszervezet 1969 után számos részre bomlott, és a szakadárok egy része továbbra sem hajlott a kompromisszumra, a 2005-ös fegyverletétel mégis fontos állomás volt, mivel ekkor az IRA legtekintélyesebb szárnya nyilvánította ki, hogy nem kér többet a háborúból. Ez a lépés aztán nagyban hozzájárult az északír helyzet stabilizálásához, amit a fegyveres aktivitás csökkenése mellett a 2007-es választások is bizonyítottak; ezt követően ugyanis a két „ősellenség”, az unionisták és a Sinn Féin-párt (az IRA politikai szárnya) koalícióban vették át a kormányrudat. A konfliktusban 1969 és 2001 között összesen 3531 ember vesztette életét a hivatalos statisztikák szerint. Brendan O'Leary és John McGarry mutat rá a The Politics of Antagonism: Understanding Northern Ireland című művükben arra az érdekes tényre, hogy: „a politikai erőszaknak köszönhetően körülbelül az észak-ír népesség 2%-a halt meg, vagy sebesült meg. […] Ha ezeket a számadatokat rávetítenénk Nagy-Britannia népességére ebben az időszakban, akkor 100.000 halálesetet kapnánk, ha pedig az Egyesült Államokat néznénk ez a szám 500.000 lenne, ami körülbelül tízszer annyi halott amerikait jelentene, amint amennyi a vietnami háború alatt elesett.” És mi a helyzet ma? A béke csak látszólagos a múltat nem lehet kitörölni az emberek lelkéből. A vegyes házasság errefelé teljesen ismeretlen fogalom, így aztán abból sosincs veszekedés, a gyerek melyik iskolába járjon; a protestánsok állami iskolákba, a katolikusok saját egyházi intézményeikbe íratják utódaikat. Az iskolai szegregáció nem csak az alap-, hanem a felsőoktatásban is működik, még a belfasti Queen’s egyetemen is külön csoportban tanulnak az egyik, illetve a másik felekezet hívei. A gyermekkori szocializáció egy életre meghatározza egy ember identitását. Az észak-írországi katolikus gettóban elszigetelten élő gyermekek ugyanis többnyire csak katolikusokkal kerülnek kapcsolatba, katolikus templomba járnak, katolikus gyerekekkel tanulnak, játszanak, legtöbbször teljesen más játékokat, mint protestáns társaik. Ha például valaki Észak-Írországban rögbiző fiatalokba ütközik, ne kérdezze meg tőlük, merre találja a legközelebbi katolikus templomot, valószínűleg nagy verés lesz belőle, ha azonban a mi focinkhoz hasonló, kicsit rögbis beütésű játékot lát valahol, ott nyugodtan érdeklődhet, a kelta focit játszó katolikus fiatalok minden bizonnyal meg fogják mondani, merre mennyen. A közösségek területi elkülönülése, az egyes „gettók” határai is könnyen megállapíthatók. Van olyan vidék, ahol még a szegélyköveket is nemzetiszínűre festik, de ha nem, a házak falára kitűzött nemzetiszínű lobogók mindenképpen tájékoztatást adnak az idegeneknek, milyen területre érkeztek, hogyan viselkedjenek, miről (ne) beszéljenek. Ezekben a vallási gettókban a munkanélküliség akár a 80%-t is elérheti, ami tovább súlyosbítja az amúgy is kiélezett helyzetet. Persze a munkanélküliség a gettókon kívül sem teljesen ismeretlen fogalom Észak-Írországban, a tartomány ugyanis hagyományosan azokban az iparágakban (acélgyártás, hajóépítés, textilipar) volt erős, melyek az utóbbi évtizedek nagy vesztesei közé tartoztak. A Nagy-Britannia legszegényebb vidékeként számon tartott Ulster gazdasága mára azonban alkalmazkodott az országban uralkodó állapotokhoz, az erőszak munkát is adott: az itt állomásozó brit katonák ellátására, a robbantások utáni helyreállítási munkálatokra épülő iparágak sok új munkahelyet teremtettek. Persze a vallási diszkrimináció a foglalkoztatottságban is érvényesül, a protestáns vezetésű vállalatok többnyire protestáns alkalmazottakkal dolgoznak, és fordítva, ezért aztán az egyes paramilitáris csoportok néha nem is a későbbi áldozatok vallása, hanem a munkahely szerint választják ki áldozataikat, a két dolog valószínűleg úgyis egybeesik. Így élt (él) Észak-Írország lakossága eddig, ebbe az életbe azonban most beleuntak, a többség változásokat óhajt, békét, nyugalmat, munkát, külföldi befektetőket, gazdasági fellendülést. Hogy e vágyaik teljesülnek-e, és - legfőképp - hogy e vágyaik teljesüléseiért mit hajlandók feláldozni, nem csak az általuk megválasztott politikusokon, hanem saját magukon is múlik.

Az IRA öröksége
Sok embert foglalkoztat, mi lesz a világ egyik legjobban felfegyverzett terroristacsoportjával, az IRA-val, ha a békefolyamat végre célba ér. Értenek-e az állandó harcra nevelt, fanatikus katonák az erőszakon kívül máshoz is, illetve be tudnak-e épülni úgy a társadalomba, hogy a gyűlölködésen kívül végre valami mást is adhassanak annak? Az elmúlt néhány év történéseinek tükrében úgy tűnik, a kérdésre a válasz: nem. Az IRA katonák ugyanis, ha a harcokból ki is vonulnak, és le is adják fegyvereiket, annyit mindenképp megtartanak maguknak, amennyivel végre megvalósíthatják régi álmukat, hogy ők legyenek az „ír nép legitim hadserege”. Az igény mindenesetre megvan rá. Helyi megfigyelők szerint az örökös tűzfészeknek számító Belfast, Londonderry és a többi „kemény életű” város lakói ugyanis a félelem évtizedei alatt nemcsak hogy hozzászoktak az erőszakhoz, hanem ma már igénylik is azt. Ők maguk keresik fel az IRA, vagy politikai szervezetük, a Sinn Féin helyi képviseleteit, az ún. „Provo Police Stations”-okat, hogy orvoslást kérjenek ügyes-bajos dolgaikra. Az IRA pedig - helyettesítve bíróságot és rendőrséget - ítélkezik és büntet, mégpedig a saját törvényei szerint, a saját eszközeivel. Árulóknak golyó a fejbe hátulról, a brit katonákkal enyelgő lányoknak kátrányfürdő, majd tollban hempergés, más kisebb bűncselekményekért verés, elkergetés, nyomorítás. Vannak olyan módszerek, melyeknek már jól hangzó fantázianevük is van. Az egyik ilyen fenyítési eljárás a „kneecapping”, azaz a térdlövés, mellyel főleg a fiatal joyrider-eket büntetik. Ők azok a fiatalok, akik alkoholos vagy kábítószeres befolyásoltság alatt autókat lopnak el, és addig furikáznak velük, amíg az üzemanyagtartály ki nem ürül, vagy a járművet totálkárosra nem törik. Rendőrségi jelentések szerint az IRA 1973 és 1999 között 1300 embert fenyített meg ezzel a büntetéssel. A szexuális bűncselekményt elkövetők büntetése a sixpack. Ezen „eljárás” keretében az áldozat összesen 6 golyót kap a lábába, kettőt a térdeibe, kettőt a vádlijaiba, kettőt pedig a bokáiba. Az 50-50 egy alsó hátgerincbe eresztett lövést takar, melyet követően az áldozat jobb esetben lebénul, rosszabb esetben meghal. A Black ‘n’ Decka névvel illetett büntetés mögött rejlő tartalom megfejtéséhez nem kell sok képzelőerő, arról van szó, amire az ember elsőre gondol: egy-két fúró ütötte lyukról a térdbe, csontba vagy egyszerűen csak a bőrbe. Az északír rendőrség (RUC) pedig semmit nem tehet ez ellen, nincs, aki vallana az IRA tagok ellen. A katolikus lakosság örül, hogy valaki végre tényleg megvédi őket a bűnözőktől, nem úgy, mint ahogy azt a 95%-ban protestáns észak-ír rendőrség tette. Hallani olyan esetekről is, amikor egyenesen a lakók követelik és erőszakolják ki a még szigorúbb büntetéseket. Manapság nem ritka már az sem, hogy egy-egy katolikus negyedben négyfős IRA „rendőrcsoportok” autókat állítanak meg, és embereket igazoltatnak. Ez persze egyáltalán nem tekinthető váratlan fordulatnak. Érthető, hogy az IRA meg akarja mutatni, a helyzet normalizálása után is ura a vidéknek. A baj csak, hogy a brit kormány, amikor a béketárgyalások folytatása érdekében az „IRA-igazságszolgáltatást” nem tekintette a fegyverszünet megsértésének, zöld utat adott egy új, minden tekintetben embertelen rendszer kiépítésének. Ha pedig ez megtörténik, az Észak-Írországot harminc éve sújtó terror a békében is folytatódik majd.

Nemzetközi kitekintés
Feltevésem vizsgálatakor, mi szerint fegyveres fellépés nélkül elérte-e volna az IRA a célját, pusztán tárgyalások segítségével sikerülhetett-e volna a két Írország egyesítése, szükséges nemzetközi kitekintés, esetleges összehasonlítás, illetve különbségek felvillantása Európa más hasonló országaiban. Elsődleges kérdésként arra keresem a választ, hogy miért vált az egész konfliktus ilyen véressé? Miben különbözik az ír-kérdés más egyéb nemzetiségi zavargásoktól? Egyrészt, ha az IRA-t más országok terroristacsoportjaival összehasonlítjuk, láthatjuk, hogy bőven a legnagyobb, leghosszabb múltú szervezetről beszélhetünk. Megalakulása óta szinte állandóan fegyverben álló szervezetként nem kis tapasztalattal fogtak fegyvert. Ki kell emelnünk, hogy támogatottsága főleg a Véres Vasárnap eseményei után elképesztő mértékben emelkedett. Kimondva- kimondatlanul, de az ír kormány is, ha csak hallgatólagosan, de főleg a kezdeti időkben támogatta az IRA-t. Jelentős támogatás (főleg pénzügyi) érkezett az amerikai ír közösségektől. Mindezeknek köszönhetően az IRA a Troubles csúcspontján a legerősebb terrorszervezet volt Európában. Észak-Írország helyzete abban is különbözött például Baszkföld helyzetétől (ahol az ETA személyében egy hasonló terrorszervezetet láthatunk), hogy itt a politikai törésvonalak mellett (baszkok: függetlenség, írek: egységes Írország) egy nagyon erős vallási törésvonal is húzódott. Az egységes Írországot akarók szinte kizárólag Észak-Írország katolikusai közül kerültek ki, míg a másik oldal, a lojalista unionalisták (akik továbbra is Nagy-Britannia részeként akarják Észak-Írországot) viszont protestánsok. E két törésvonal egymást erősítette. Gyakoriak voltak a különböző pogromok a másik vallásúak ellen, és a békekötés óta is gyakran törnek ki zavargások Belfast egy-egy katolikus illetve protestáns városrésze között. Ezzel szemben a baszkok túlnyomórészt mint ahogyan a spanyolok, katolikus vallásúak. Náluk a konfliktus egyedüli oka a baszk függetlenségi törekvés. Sosem volt nekik akkora támogatottságuk, már csak létszámukból adódóan sem. Természetesen ez nem vont le soha semmit a szervezet véreskezűségéből. Ezen túl érdemes más nemzetiségi törekvéseket is górcső alá venni. Mind az Egyesült Királyságban, mind Spanyolországban találhatunk példát a békés nemzetiségi mozgalmakra. Katalónia és Skócia példája mutatja, hogy van lehetőség tárgyalások segítségével képviselni kisebbségi törekvéseiket.

Összefoglalás
Dolgozatomban eddigiekben elemeztem az IRA létrejöttét, tevékenységét. Így kijelenthetem, hogy a hipotézisem helyesnek bizonyult. Mint ahogy megmutattam, az angol-ír konfliktus évszázados hagyományokra tekint vissza. Az írek évszázados elnyomása olyan mély nyomokat hagyott az ír köztudatban, hogy akár ez is oka lehetett az agresszív paramilitáris csoportok kialakulásának. Persze, az erőszak nem megoldás, de az eseményekből világosan látszik, hogy a sokévi terror előtt nem valósult meg békés tárgyalás a két fél között. Ezért ugyan olyan szinten lehet okolni mind a katolikus, mind az ír militáns szervezeteket, mind az angol kormányt és rendfenntartó erőket. A véres vasárnap eseményei mutatták, hogy ameddig az angol kormány nem léptett fel agresszíven a különböző tiltakozások ellen, az események nem vezettek véres konfliktushoz. Az angol csapatok megérkezése (érdekes módon pont azért érkeztek 1972-ben Észak-Írországba, mert Derryben protestáns pogromokat szerveztek a katolikusok ellen) volt az a szikra, mely az ellenségeskedés kiszélesítéséhez vezetett. Sajnos a Trouble kirobbanásának idején mind a három oldal (katolikusok, protestánsok, angol kormány) súlyos hibákat követett el, mindenki ragaszkodott a saját céljaihoz. Véleményem szerint elkerülhető lett volna a konfliktus, ám ezt akkor az adott kor emberének szemével egyik oldal sem láthatta. Általánosságban elmondható, hogy bármely nemzet demokratikus kormánya minden tárgyalástól elzárkózik, ha egy terroristacsoportról van szó. Ez történ az IRA esetében is, főleg a keményvonalas Thacher-kormány idején. De vehetjük például az Al-Kaida és az Egyesült Államok viszonyát is. Véleményem szerint ez alaptalan dolog, és nagyban hozzájárulhat a terrorizmus és az erőszak fokozódásához. Mivel ez akár ösztönzőleg is hathat egy militáris csoportra, ha nincs mód a megegyezésre, fokozhatják az erőszakot. Viszont az érme itt is kétoldalú. A helyzet tökéletesen leírható a gyáva nyúl játékelmélettel. A gyáva nyúl-játék az 50-es években Amerikában dívó tinédzser-játékról kapta nevét. A fiúk (lopott) autókkal, nagy sebességgel indultak el egymás felé egy szűk úton. Amelyikük kitért a másik elöl, a többiek "gyáva nyúl" -nak (angolul: Chicken, azaz csirke) titulálták és mélyen megvetették. Itt az egyik számára az a legjobb, ha kitart és a másik rántja félre a kormányt, azaz ő verseng és ellenfele kooperál. Ennél valamivel rosszabb, ha mindketten kitérnek, mert akkor életben maradnak és egyikükre sem mondják, hogy gyáva nyúl. A legrosszabb helyzet a frontális ütközés, ennél mégis jobb gyáva nyúlnak lenni, de életben maradni. Ez tulajdonképpen egy sokmenetes játék, mivel mindkét sofőrnek minden pillanatban döntenie kell, hogy kooperál-e vagy tovább száguld. Az utolsó pillanatban mindketten egymástól függetlenül, a másik döntésének ismerete nélkül hozzák meg saját döntésüket, ekkor eldől a játszma. Az utolsó pillanatot megelőző hosszabb-rövidebb időben a játékosok még meggyőzhetik egymást hajthatatlanságukról, "bátorságukról". Az ebből az előjátékból levonható következtetés sokat nyom latba a végső döntésnél, az "igazság pillanatában". Ha az egyik játékosnak sikerül meggyőzni a másikat tántoríthatatlanságáról, akkor a másik kénytelen lesz kitérni, hogy életben maradjon és elkerülje a legrosszabbat. Nehéz ezt a játékot racionálisan játszani. Hermann Kahn szerint a technikás játékos eleve hullarészegen száll be az autójába és nagyon látványosan iszik még egy slukkot, sötét szemüveget vesz fel, ezzel is mutatva ellenfelének, hogy nem sokat lát a dologból és eszében sincs feladni. Minél irracionálisabban játssza valaki ezt a játszmát, annál biztosabb, hogy győzni fog. Ebben a menetben az egyetlen esély a kölcsönös kooperációra az, ha mindkét fél teljesen világossá teszi az ellenfele előtt, hogy nem fog kooperálni. Az IRA és a brit kormány viszonya teljes mértékben leírható ezzel az elmélettel. Mind a két fél igyekezett a Kahn szerinti modell alapján azt bizonyítani, hogy eszébe sincs feladni a harcot, „nem fogja félrerántani a kormányt”, az IRA addig folytatja a merényleteket, míg az angol kormány tárgyalásokat kezdeményes, az angolok, és az észak ír protestánsok ugyan ezt próbálták elhitetni az IRA-val, és a többi katolikus szervezettel. Mint ahogy az elmélet, úgy az elmélet konklúziója is hasonló. Mind a kér fél világossá tette, hogy nem fog kooperálni, ergo, világos volt, hogy a konfliktust a két szemben álló nem tudja egymás között békésen lerendezni. Itt mutatkozik meg, hogy egy külső félnek, nemzetközi szervezetnek kellet volna már a konfliktus legelején beavatkoznia és közvetítenie a két fél között. Ennek a gondolatnak e helyességét mutatja, hogy az érdemleges tárgyalások az ENSZ megbízott megérkezése után indultak meg. Persze minden ilyen javaslatot az ENSZ BT-tag Nagy-Britannia leszavazott. Ez mutatja, hogy az ENSZ döntési mechanizmusának egyik súlyos hibáját, miszerint az ENSZ nem tud erélyesen fellépni abban az esetben, ha az egyik BT-tagot érintő esemény történik. Ilyen esetekben a BT-tagország a vétójogával élve minden beadványt leszavazhat. Ez a tény is mutatja az ENSZ döntési mechanizmus elavultságát. A kérdés vizsgálatakor arra jöttem rá, hogy az észak-ír ellentétek soha nem fognak megszűnni. Viszont abban reménykedhetünk, hogy a harcok elcsitultával az ellenségeskedés színtere a politika lesz, ahol a meggyőzés és a tárgyalás a fő fegyver, és nem a gépfegyverek.

Hivatkozások, források:
Elsődleges forrás:
Magyar Larousse: Enciklopédikus szótár II. (H–M). Főszerk. Ruzsiczky Éva, Szávai János. Budapest: Akadémiai. 1992. 228. o.
Malcolm Sutton: An index of deaths from the conflict of Ireland - http://cain.ulst.ac.uk/sutton/tables/Year.html
The Agreement - http://www.dfa.ie/uploads/documents/Anglo-Irish/agreement.pdf - (2014.01.12)
Másodlagos forrás:
Apáti Anna Zita (2007): Az önálló ír állam létrejöttének esélye 1916-1921 - Doktori (Ph. D) disszertáció - http://www.idi.btk.pte.hu/dokumentumok/disszertaciok/apatiannazitaphd.pdf - (2014.01.12)
The New York Times November 24, 1920 : The Bloody Sunday -http://learning.blogs.nytimes.com/on-this-day/november-24/ - (2014.01.12)
Taylor & Francis, (2011): Rekawek, Kacper. Irish Republican Terrorism and Politics: A Comparative Study of the Official and the Provisional IRA. 1-2 o.
Counol on Foreign Relations: Provisional Irish Republican Army (IRA) (aka, PIRA, „the provos”, Oglaigh na hÉireann) (UK separatists) - http://www.cfr.org/separatist-terrorism/provisional-irish-republican-army-ira-aka-pira-provos-glaigh-na-hireann-uk-separatists/p9240 - (2014.01.12)
More information about: The Troubles - http://www.bbc.co.uk/history/troubles  - (2014.01.12)
Sunningdale Agreement - http://news.bbc.co.uk/hi/english/static/northern_ireland/understanding/events/sunningdale.stm - (2014.01.12)
Manchester Bomb - http://www.bbc.co.uk/manchester/features/Manchester_bomb/ - (2014.01.12)
Ne feud rips apart the UDA - http://www.theguardian.com/uk/2006/jul/30/northernireland.henrymcdonald - (2014.01.12)
Az IRA leteszi a fegyvert- http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/2005_szeptember_25_az_ira_leteszi_a_fegyvert - (2014.01.12)
Brendan O'Leary and John McGarry. The Politics of Antagonism: Understanding Northern Ireland. London: The Athlone Press, Second Edition, 1996. 12-13 o.
Az északír valóság: társadalmi és gazdasági pillanatkép - http://konfliktus.index.hu/irtarsadalom.html - (2014.01.12)
Vezérürü és a Gyáva nyúl - http://www.pbert.hu/publikaciok/07.html - (2014.01.12)
Vezár Sándor: Írország, Budapest: Panoráma kiadó, 1987
Paár Ádám: Északír agytröszt a kohézióért: Platform for Change - http://meltanyossag.hu/content/files/szak%C3%ADr_agytr%C3%B6szt_a_koh%C3%A9zi%C3%B3%C3%A9rt_130611.pdf – (2014.01.12)
Németh István: 20. századi egyetemes történet I-II.: Osiris, 2005, 271.o.
Moody-Martin: Írország története: Corvina, 1999
Felbomlik az IRA? - http://mno.hu/migr/felbomlik-az-ira-812469 - (2014.01.12)
Belizár
 
Fórum: legfrissebb
Posted by Amokfutokova - nov.. 19, 2017 18:23
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:40
Posted by Ív Béla - nov.. 19, 2017 17:28
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 17:18
Posted by bayarder - nov.. 19, 2017 15:15
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 316 vendég böngészi